Egy kiállítás képei és nem képei

Képzeljünk el egy kiállítást, melyen nyolc tárgy szerepel, köztük hat festmény, mégpedig a következők:

 


A Vörös-tengeren átkelő izraeliták

A művészt Søren Kierkegaard dán bölcselő leírása inspirálta. A kép azt a pillanatot ragadja meg, amikor az izraeliták már átkeltek, az üldöző egyiptomiak pedig már a vízbe fulladtak.

 

Kierkegaard hangulata

Ezt a festményt is Kierkegaard inspirálta, de nem a Kierkegaard leírta festmény, hanem a megjegyzés, melyet Kierkegaard a leíráshoz fűz, ti. hogy az ő élete is olyan, mint ez a festmény.

 

 

Vörös tér

Tájkép a híres moszkvai térről.

 

 

Vörös négyzet

Letisztult szuprematista alkotás, egyúttal tiszteletadás az irányzat alapítójának, Kazimir Szeverinovics Malevicsnek.

 

Nirvána

A keleti vallásokban a létezés örök körforgását, a szamszárát, lekicsinylői vörös porként emlegetik. Ez a mélyen metafizikus mű azt a gondolatot fejezi ki, hogy a nirvána, a létezés körforgásán túli, megvilágosodott, vágymentes állapot valójában egy és ugyanaz, mint a szamszára.

 

Csendélet

A művész Henri Matisse művészeti vállalkozását kívánja továbbfejleszteni és radikalizálni.

 

 

 

Gondolatébresztőként két további tárgy is szerepel a kiállításon, melyek azonban nem műalkotások.

 

Egy vörös ólommal megalapozott vászon, melyre Giorgione, ha megéri, minden bizonnyal egy Az alvó Vénuszhoz hasonló halhatatlan művet festett volna. De nem érte meg.

 

 

 

 

Tányéralátét az egyik kurátor háztartásából.

 

 

Ennyi a kiállítás. Hat festmény: hat különböző festmény, nem egyazon festmény kópiái, melyek már csak azért sem azonosak, mert különböző műfajba tartoznak. Két tárgy, amely nem festmény, jóllehet az egyiknek van némi művészettörténeti érdekessége. Mind a nyolc pontosan ugyanúgy néz ki.

 

Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet két ugyanolyan dolog közül az egyik műalkotás, míg a másik nem. Hogyan lehet két ugyanolyan dolog két különböző műalkotás?

 

Na, mit gondolsz?

 

(Arthur C. Danto nyomán)

16 hozzászólás

  1. ZT
    máj 19, 2012

    Vicces, hogz tavaly nyáron a MoMA-ban (Museum of Modern Art) tényleg volt egy kiállítóterem, tele tiszta fehér vászonnal — Robert Ryman fehéren fehér alkotásai, de a látogató csak üres fehér vásznakat látott, különböző címekkel. Meglehetősen abszurd hatást keltett.

  2. G.
    máj 20, 2012

    Nem a dolog maga a műalkotás, hanem az alkotó, az alkotás társadalmi környezet által befolyásolt folyamata, az alkotás maga (a dolog), a befogadó és ennek a társadalmi környezet által befolyásolt befogadási folyamata együttesen.
    A példabeli esetben az alkotások egyszerű dolgok (vörös négyzetek) és mint ilyenek önmagukban más köznapi dolgoktól megkülönböztethetetlenek. Ugyanakkor a példabeli műalkotások esetében a fenti lista teljes, még akkor is, ha az alkotás folyamata egyes esetekben a címadás műveletére redukálódott.
    Az alkotás reprodukálhatósága, cserélhetősége nem von le annak művészi értékéből, viszont különösen izgalmassá teszi a pénzben kifejezett értéket nagy mértékben meghatározó eredetiség kérdését. E tekintetben a műalkotáson túl pl. az azon lévő kézjegy a művész azonosítására alkalmas nyom fontos lehet.
    Feltéve, hogy az ugyanolyanság azt jelenti, hogy a két dolog cseréje nyomán semmilyen módon nem észlelhető melyik volt melyik, a teremőr helyében esténként cserélgetném a tárgyakat a feliratok alatt 🙂

    Két ugyanolyan dolog közül az egyik műalkotás lehet, míg a másik nem, például, ha az egyiknél van művész és van alkotási folyamat (itt címadás) a másiknál nem, de például úgy is, hogy nincs befogadási folyamat mert az egyik kurátor tányéralátétnek használja (pedig ha megfordítaná a hátlapon ott van apró alig olvasható betükkel, hogy “Picasso”).
    Két ugyanolyan dolog két különböző műalkotás például ha más az alkotó vagy más az alkotás folyamata (itt címadás).

  3. ipartelep
    jún 14, 2012

    A kérdésre egyszerű a válasz. (Amúgy minden bonyolult, de nem kell mindent elbonyolítani.) Egy tárgyat a szándék, a gesztus tesz műalkotássá. Jelen (képzelt) esetben maga a kiállítás gesztusa, az, hogy kiállítják. A tányéralátét otthon csak egy tányéralátét, de ha kiállítom, akkor műalkotás. A művészi többletet maga a kiállítás ténye teremti meg, mivel az ilyenkor egy “felszólítás” arra, hogy ez a tárgy nem csak egy tárgy, hanem alkotás is, és az alkotásban van valami gondolati, és esztétikai többlet a tárgyhoz képest. Vagy, másként fogalmazva: A kiállítás mint a műalkotás megjelenítése, egyben a tárgy műalkotássá nemesítése is.
    És ebben még semmilyen művészi-minőségi jelleg, vagy jellemző nincs. A kiállított tányéralátét önmagában csak tányéralátét, az esztétikai hozadékot a közönség vele járó gondolata tartalmazza. Ez persze nagyon “bizonytalan”, és esetleges, hiszen egy köznapi tárgy csupán csak kiállítás által való művészetiesedése eléggé távol áll a kulturális normáktól. De ettől még művészet ez is.

    Egy idevágó vers, amely végérvényesen elmondja, hogy mi a művészet:

    Nihil

    Recitativ

    Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
    És beszélgettem vele a lépcsőházban:
    Bementünk, mert kint nagyon fújt a szél
    És kemény csöppek estek.

    Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:
    Aztán lementem a Rottenbiller-utcán,
    Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni,
    Találkoztam Biró barátommal.

    Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
    Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
    A művészetnek ne legyenek korlátai –
    Se ütem, se vonal, se szín.

    Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
    És ha nem gondol semmit, az is művészet –
    És ha csak érez valamit, az is művészet
    És ha neked nem, hát nekem.

    És ha neked ez nem képez művészetet
    Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
    Nem is az a fontos, hogy művészet-e
    Vagy sem; – nem az a fontos.

    És ha ez nem művészet: hát nem az,
    De akkor nem is kell művészet –
    Mert az a fontos, hogy figyeljenek
    Az emberek és jól érezzék magukat.

    Biró dühösen ott maradt az utcán,
    Én meg bementem egy kávéházba:
    Akkor egy szélroham jött veszekedve
    És bevágta az ajtót.

    A szélnek mondtam egy gorombaságot,
    Kávét ittam és olvastam egy lapot:
    Valami cikk volt a versköltészet céljáról,
    De nem egyeztem meg vele.

    Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
    (Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
    Hogy most meg kellene dögölni
    És kiölteni a nyelvemet.

    (1913)

  4. ipartelep
    jún 15, 2012

    Szánom bánom, de tegnap este annyira késő volt már, annyira siettem lefeküdni, hogy nem figyeltem fel minden részletére a témának. Most egy kicsit kiegészítem magam.

    Az természetesen igaz, hogy a műalkotást a “szándék” is teszi, és szándék (kiállítás, művészi megjelenítés) nélkül az otthoni csésze nem lesz műalkotás. Ha ez nem így lenne, akkor a világ minden tárgya, bárhol is van, egyben műalkotás is lenne, ami nyilván képtelenség.

    De mi van akkor, ha egy kiállítás a fent leírt módon néz ki, vagyis sok egyforma, egyszínű vászon, és melléjük írva az alkotás betűkkel. Akkor itt szerintem kettéválik a dolog. Egyrészt beszélhetünk arról, hogy ez a kiállítás egy avantgárd, újszerű, formabontó esemény, ahol a műveket nem maguk a tényleges művek, csak a feliratok képviselik. És persze mellesleg, mint kis zavaró, polgárpukkasztó tényező, még két, felirata szerint sem műalkotás is odakeveredett (vagy inkább szándékosan tették oda.) Ilyenkor ez az egész kiállítás, cuzammen, úgy ahogy van, egy művészi megnyilatkozás, alkotás.
    Az egyes művek meg? Ha eltekintünk attól az apró ellentmondástól, hogy a felirat mellett nincs mű, pontosabban valami van, de az nem az a mű, amire a felirat utal (a művészetben nem kell szigorú logikát keresni), akkor akár felfoghatjuk úgy is, hogy az egyes feliratok, és a melléjük tett üres kép szintéziséből új mű született. Ugyan ez az új mű, esetleg nem olyan szép, mint az az eredeti, amire a leírása utal, de másfelől meg mégiscsak egy újdonság, egy “semmiből valami”, egy tárgy, amelynek van valamely esztétikai minősége (forma, tartalom, kinézet, gondolat), vagyis egy olyan mű, amely talán “egy kicsit sárgább, egy kicsit savanyúbb”, de most legalább a miénk.

  5. LG
    jún 21, 2012

    ipartelep válaszát részben kiegészítve, részben vitatva azt azt mondanám, hogy a _befogadó_ szándékai (és más propozicionális attitűdjei) tesznek különbséget a fenti objektumok művészethez való viszonyában.

    Ha már foci-EB zajlik épp, hadd hozzak egy futballal kapcsolatos analógiát. Adott két fotó, mindkettőn ugyanaz látható: földön fekvő kapus, egy védő, kettejük között egy csatár a labdával. Az egyik kép alatt a felirat: az xy gólját megelőző szituáció: a gól szabályos; a másik alatt a felirat: xy üvöltő leshelyzetben. Az egyszerűség kedvéért a két kép a lesszabály szempontjából tökéletesen azonos helyzetet ábrázol (a szabályos gól esetében a fotós későn kattintott, így a döntő szituáció nem látszik, de illusztráció ugyebár kellett a cikkhez). Az a helyzet, amikor a csatárnál a labda, irreleváns annak megítélésében, hogy lesen kapta-e a labdát, jóllehet teljesen természetesnek hat, hogy akkor realizáljuk egyáltalán a les fennforgásának lehetőségét, amikor már a csatár – birtokolva a labdát – “tuti ziccerben” van.

    A képek közötti különbség mégis létezik, jóllehet persze nem _látható._ A különbség forrása kettős: egyrészt a kontextus, amit a fotó nem hordoz magában, de egy videófelvétel bemutathat. A másik pedig az adott szituációt kiértékelő (normatív) értelmezői attitűd: a futball szabályainak alkalmazása az adott esetre.

    A kiállításon látható objektumok szintén két fő forrásból merítik a fenomenális egyezésük ellenére az esztétikai különbségüket. Egyrészt a kontextus (többek között, és bár nem elsősorban, de legszembetűnőbben: a feliratozás) meghatározó; másrészt a művészet – jóllehet a futballnál jóval összetettebb – szabályait író-újraíró műelemzők, esztéták, művészettörténészek konszenzusa a műalkotás értékét illetően, amelyet persze nagyrészt a kontextus elemzése révén határoznak meg (de a kontextus _önmagában,_ értelmezés nélkül nem fogja meghatározni azt).

    Az analógia reményeim szerint arra a közkeletű félreértésre is felhívja a figyelmet, hogy a szabályok nem önmagukat írják, de nem is az esztéták kénye-kedve szerint íródnak; noha a meccs kimenetele szempontjából “les az, amit a bíró befúj”, a szakavatott, és megfelelő apparátussal rendelkező elfogulatlan néző látni fogja, hogy ennél objektívebb szempontok is rendelkezésre állnak a helyzet megítéléséhez; viszont az értékítélet kétségtelenül mindenkor relatív a lesszabály pillanatnyi értelmezéséhez. Igaz, mindezen objektív értékelés már a hálás vagy kevésbé hálás utókort fogja csak érinteni.

    • ipartelep
      jún 24, 2012

      Pontosan (vagy biztosan) nem tudom, hogy mit vitatsz az én véleményemben. Mindenesetre én vitatom azt a megállapításodat, hogy a művet (a művészetet) a szó műfaji, és nem minőségi értelmében a _befogadó_ teszi, és nem az alkotó szándéka.
      Két példát hozok erre: 1. Mint azt tudjuk Van Gogh egész életében csak egy- vagy két képet tudott eladni. Vagyis az ő esetében gyakorlatilag nem volt, vagy (csak nagyon szűk, szakmai), olyan közönsége, aki értékelte volna a művészetét. Azt jelentené ez, hogy Van Gogh festményei nem művészi művek, mert évekig senki sem látta, és értékelte őket?
      2. Képzeljünk el egy kiállítást, amelynek nincs látogatója. Részletkérdés, hogy miért nincs, egyszerűen az a tény, hogy senki nem nézi meg. Ilyen esetben vajon a kiállított művek nem művészi művek egészen addig, amíg egy jóember véletlenül be nem toppan, és egy pillantást nem vet rájuk? Nyilvánvalóan nem.

      Vagyis a művészetet (mint műfajt) az alkotó szándéka teszi. És a kiállító szándéka is. A WC csésze otthon nem mű, de ha kiállítják, akkor mű lesz belőle. Mi teszi olyankor művé? Ebben az esetben két dolog: a: Maga az a konszenzus, szokás, hogy a műveket valamilyen módon meg akarják mutatni a potenciális közönségnek, és, b. az az alkotói szándék, amely szerint a műve nem egyszerű tárgy, hanem valamely művészi funkciót, mondanivalót hordoz (ilyet még a WC csésze is hordozhat – és ha kiállítják, hordoz is.)
      A művészet, mint minőség, az más téma, sokkal nehezebb, és itt érdektelen.

      Tehát mű(vészet) egyszerűen attól lesz valami, ha azt az alkotója annak szánja. A funkciója teszi, és nem az egyéb, és esetleges, lehetséges használati tulajdonságai.

      • LG
        Júl 6, 2012

        A vitatott pont valóban az volt részemről, hogy nem(csak) az alkotó, hanem a befogadó értékítéletének (is) függvényeként értelmezem azt, hogy mi számít műalkotásnak. Ahhoz, hogy valami műalkotásként ítéltessen meg, az alkotó szándékától függetlenül is meg kell feleljen bizonyos kritériumoknak (még ha ezen kritériumok szociohistorikusan meglehetősen eltérőek is lehetnek). Úgy vélem, ez nem esztétikai, hanem nyelvfilozófiai kérdés. Ha ezen kritériumoknak egy műalkotásnak szánt tárgy nem felel meg (bármik is legyenek azok a kritériumok), az alkotó helytelenül használja a nyelvet, nem pedig eltérő az ízlése a többiekétől.

        A példákra: Van Gogh nyilván azért merülhet fel egyáltalán példaként, mert a hálás utókor elsőrendű művészként ismeri el. A “befogadó” alatt ilyesfajta tág masszát érdemes gondolni.

        A látogató nélküli kiállítást igen nehezen tudom elképzelni; ismét csak fogalmi problémáim vannak vele. Egy olyan “kiállítás”, amelynek nincsenek látogatói, nem kiállítás. Egy kiállítás a tárlatmegnyitóval veszi kezdetét, amelyen szükségképpen vannak résztvevők. A kiállított műalkotások pedig már jóval a kiállítás megnyitása előtt műalkotásokként lettek azonosítva a kiállító által, hiszen máskülönben nyilván nem fecsérelt volna pénzt, időt, energiát a kiállításukba. Amikor azt mondod, hogy a művészetet a kiállító szándéka, valamint valamiféle konszenzus is teszi művészetté, tulajdonképpen arról is beszélsz, amit én a (talán kissé szerencsétlenül általános) “befogadón” érteni próbálok. Úgy vélem, _ömmagában_ a művész szándéka nem elég ahhoz, hogy valami műalkotás legyen, ehhez legalább valamelyes, ha csak mégoly részleges konszenzusra is szükség van.

        Remélhetőleg ez tisztázza a félreértést, ami minden bizonnyal az enyém volt; meglehetősen hasonló, amiről beszélünk.

  6. kételkedő
    jún 22, 2012

    Ez a gondolatkísérlet a modern művészetfelfogás egyes irányzatainak tarthatatlanságát bizonyítja. Ezen a héten hamis Picasso-festményeket találtak, a szakértő szerint egyértelmű, hogy hamisítványok, mert a mester műveihez képest primitívek (ezt a szót ő használta.) Az érdekességük az, hogy ezek nem már létező eredeti festmények másolatai, hanem a művész stílusát utánozni próbáló hamisítványok.
    A józan ésszel belátható következmény ebből az, hogy egy műalkotásnak kell, hogy legyen inherens, kontextustól független művészeti értéke, még akkor is, ha valamelyik absztrakt irányzathoz tartozik. Picasso képeinek van, mert nem lehet a stílusukat utánozni.
    Ezzel szemben az olyan irányzatok, amelyekben lehetővé válik a vörös négyzetek kikiáltását “műalkotássá”, szemfényvesztésen, csaláson alapulnak. Ugyanez érvényes Duchamp piszoárjára és a hasonló “művészi alkotásokra” is.
    Más szóval: ha nem lehet megkülönböztetni a stílus vagy irányzat primitív utánzóinak próbálkozásait a stílus eredetinek és meghatározónak nevezett alkotásaitól, akkor értelmetlenné válik művészetről beszélni vele kapcsolatban.

  7. LG
    jún 23, 2012

    Ami a Picasso “hamisíthatatlanságából” fakadó kontextusfüggetlen kritériumrendszert illeti: éppen a kontextus (nevezetesen Picasso ismert alkotásainak a kontextusa) az, ami meghatározza, mit tart a műértő Picasso munkájának, és mit nem. A példa nem azt mutatja, hogy “Picasso képeinek van [inherens, kontextustól független értéke], mert nem lehet a stílusukat utánozni”, hanem hogy a szóban forgó hamisítványoknak nincs ilyen – többek között azért, mert a hamisítónak nem sikerült Picasso stílusát utánozni. Ebből még nem következik, hogy (a) a stílus kontextusfüggetlen, sem (b) hogy Picasso stílusa utánozhatatlan. Picassonak speciel elég jól szokott sikerülni utánoznia a saját stílusát.

    Szerintem egyértelmű különbség van Duchamp piszoárja és – teszem azt – kételkedő piszoárja között: Duchamp piszoárja eredeti műalkotás (a kiállítás aktusának eredetisége révén), kételkedőé pedig – ha kiállítja – utánzat, amely ennek révén híján van némely művészi értéknek.

    Nota bene: az utánzat nem feltétlenül van híján művészi értéknek csak azért, mert utánzat. Lehet az utánzásnak is bizonyosfajta expresszív ereje. Az originalitás mint művészi érték túlontúl terhelt a romantika művészetképétől.

    • kételkedő
      Júl 4, 2012

      Még ha sikerülne is egy tehetséges hamisítónak utánoznia Picasso stílusát (ahogy más festők esetében erre volt is már példa), akkor is értéktelen lenne az alkotása. Picasso képeinek értéke természetesen függ egy igencsak tág kontextustól, amit (európai) kultúrának nevezünk. A marslakók szemében lehet, hogy értéktelen lenne. Sőt, feltehetően több száz évvel korábban se tudták volna felismerni az értékét, mert ehhez szükséges a múlt század első felét jellemző társadalmi-politikai-kulturális kontextus ismerete.
      De csak azért, mert az (európai) kultúrán belül egy rakás sznob ember kikiált egy piszoárt műalkotásnak, amit valaki pofátlanul kiállított egy múzeumban, meglovagolva az éppen divatos “anything goes” irányzatot, attól az még nem minősül műalkotásnak.
      LG, ellentmondasz önmagadnak, amikor azt sugallod, hogy az originalitás nem számít igazi művészi értéknek, holott az előző bekezdésben Duchamp kapcsán épp azt állítottad, hogy önmagában a kiállítás ötletének eredetisége tehet egy hétköznapi tárgyat műalkotássá.
      A másolatoknak pedig nincsen valódi művészi értékük, ezt mindenki tudja.

      • LG
        Júl 6, 2012

        Amikor egy rakás sznob ember kikiált egy piszoárt műalkotásnak, amit valaki pofátlanul kiállított egy múzeumban, meglovagolva az éppen divatos “anything goes” irányzatot, nem mást csinálnak, mint a piszoár kiállításakor jellemző társadalmi-politikai kulturális kontextus (jelesül éppen az “anything goes”) ismeretében hoznak értékítéletet – ahogyan persze Picassót is érte-éri laikusok részéről épp elég kritika amiatt, hogy “ilyet bárki tud csinálni”. (Művészettörténész szájából hallottam olyan érvet, hogy Picasso művei – többek között – azért értékesek, mert tudott volna tisztességes technikával is festeni, de nem akart. Ha érvnek nem is teljesen vállalható, de szemléletes.)

        Az originalitással kapcsolatban ezt írtam:

        “Az originalitás mint művészi érték túlontúl terhelt a romantika művészetképétől.”

        Egy szóval sem állítottam tehát, hogy az originalitás “nem számít igazi művészi értéknek”; az állítás az volt, hogy az originalitás mint művészi érték romantika-specifikus művészi érték (amit aztán a 20. században az avantgárd és a posztmodern reductio ad absurdumig vitt). Duchamp szerencsés korban született, amikor _pusztán_ az originalitás művészi értéknek számított, minden egyéb adalék nélkül is.

        Homérosz Iliászától Dante Poklán és Shakespeare Hamletjén át Goethe Faustjáig a preromantikus irodalom összes klasszikusa másolat, csak éppen a legjobban sikerült másolata közkézen forgó témáknak és technikáknak; s persze ezt elmondhatnánk éppígy festészettől zenén át építészetig valamennyi művészeti ágra. Nyilván nem szóról szóra történő másolatok, de egy ál-Picasso sem feltétlenül ecsetvonásról ecsetvonásra egyezik az eredetivel, “csak” a stílust és témát másolja. Óvatosan bánnék ezzel; egy Picassónál is tökéletesebb Picasso-stílusú kép, amit Ricasso festett, lehet, hogy ma nettó hamisítvány, ötszáz év múlva pedig netán úgy emlegetik majd Picassót, mint aki előkészítette a belőle építkező, de őt nagyságrendileg túlnövő Ricasso halhatatlan művészetének a kulturális közeget.

        És persze a poén az az egészben, hogy csak azért, mert ők ötszáz évvel messzebbre látnak, még egyáltalán nem biztos, hogy igazuk lenne ebben.

  8. ipartelep
    Júl 7, 2012

    Erre válaszolok: júl 6, 2012, LG nekem írott válasza. Azért nem a “válasz” funkciót használom, mert azzal a blogprogram egyre keskenyebb, már már olvashatatlan, és zavaró sávba tördeli a levelet. (Ezt mondjuk jó bénán csinálták meg.)

    A véleményünk közti különbség immár kikristályosodott. Az a különbség, hogy te azt mondod, hogy a művészet műfaji értelemben az, amit három aktus, a művészi, alkotói szándék, a nyilvánosságra kerülés ténye, és a közönség, a műélvező megléte, és nyilván valamiféle értelmezése is határoz meg.
    Én meg ezzel szemben azt mondom, hogy az utolsó tényező elhagyható, közönség nem kell, elég a másik két tényező is.

    No de mi van ilyenkor? Ilyenkor az van, hogy ugrunk egy ehhez képest metaszintre és ott értelmezzük, hogy miről is beszélünk. Azért kell ugrani, mert innentől kezdve az előző szinten egy állítás áll szemben egy tagadással, és nincs semmilyen eszköz annak eldöntésére, hogy melyiknek van igaza.

    A metaszintű beszéd így fog kinézni: Miről beszélünk, mit kutatunk itt? Az igazságot? Van itt egyáltalán olyan, hogy “az igazság”? Azt hiszem, innen te már pontosan érted, hogy ez a kérdés nem “az igazság” kereséséről szól. Az, hogy “mi a művészet?”, az egy definíciós kérdés, amelyet nem a külvilág ide vonatkozó tényei (amelyek objektívek), hanem egy általunk gyártott, és konszenzuson alapuló definíció határoz meg. Ezen definíció persze mindenféle tapasztalati tényre (benne művészeti, és történetiekre is) is fog támaszkodni, de nem faktuális, hanem csak pragmatikus jellegű lesz. Tehát nem arról szól, hogy “mi van”, hanem csak arról, hogy “mi az ésszerű”, vagy célszerű, hogyan jobb definiálni a művészet fogalmát.
    És ennyi… 😉

  9. LG
    Júl 8, 2012

    A metaszintű érvre: természetesen egyetértek, hogy a “mi a művészet?”-típusú kérdések _némely_ értelmezésben definíciós kérdések (még magasabb metaszintre lépve: más értelmezésben szubsztantív metafizikai kérdések, és igenis a művészet természetére vonatkozó igazság mibenlétével kapcsolatosak). Jómagam azok közé tartozom, akik definíciós kérdésnek tartják a problémát, és mindaddig, amíg a vita nyelvi természetű része nem eliminálható egyértelműen, nehéz belátnom, mitől lehet bármilyen filozófiai kérdés teljesen nem-nyelvi. Tehát az állítás ezen részét maximálisan elfogadom.

    Viszont ettől függetlenül – a metaszintekről mégiscsak a vita eredeti kérdéseinek szintjére visszatérve – függetlenül attól, hogy valami definíciós kérdés vagy sem, igazság kérdése vagy sem, adhatók jó és rossz definíciók; adhatóak talán igaz, talán hamis és biztosan hamis válaszok (utóbbiak pl. azok, amelyek önellentmondást tartalmaznak).

    Attól még, hogy két egymásnak feszülő válasz szegeződik szembe egymással, nem gondolom, hogy az egyetlen megoldás egy metaszintre “menekülni” a döntés elől, ugyanis a legtöbb esetben az igazságon kívül vannak más szempontjaink is arra, hogy mérlegeljünk két állítás ésszerűsége/célszerűsége/valószínű igazsága/stb. között.

    Ezen szempontok érvényesítéseinek egyike lehet ugyebár az álláspontok melletti és elleni érvek számbavétele. Én hoztam is egy érvet arra, miért nem tekinthető szerintem művészetnek az, amit csak az alkotója tart annak, és ráadásul ez az érvem nagyban rímel a művészet mint nyelvi-definíciós (nem pedig szubsztantív metafizikai) általad való meghatározására. Nevezetesen ha az önjelölt művész olyasmire mondja azt, hogy műalkotás, amire a többiek nem, akkor két eset lehetséges: vagy a művész, vagy a többiek helytelenül használják a műalkotás fogalmát – már amennyiben a műalkotás mibenléte definíciós kérdés, hiszen ekkor ízlésbeli szempontok nem érvényesülhetnek. Azonban ha – állításoddal összhangban – a fogalmak definícióját konszenzus határozza meg, nem lehet definíciós kérdésekben egyetlen individuumnak a társadalom egészével szemben igaza, hiszen konszenzusra csak az utóbbi képes.

    Sajnos persze ez az elmélet legkésőbb ott megbukik, amikor különböző társadalmi csoportok eltérő művészetdefinícióit egymással szembeállítjuk, egy azonban biztos: a művész mint a műalkotás mibenlétének/fogalmának egyedüli meghatározója már egy lépéssel előbb kiesik a lehetséges igaz/célszerű/ésszerű/stb. lehetőségek közül, éppen a konszenzusos művészetdefiníciós kritériumod alapján.

  10. ipartelep
    Júl 8, 2012

    A metaszint azért jó, mert egyfajta rálátást biztosít a küzdőtérre. Madártávlat van, nem veszünk bele a részletekbe (ami amúgy nem baj), látjuk a határokat, és egyáltalán az egészet, hogy miről is van itt szó.
    Na most, ha már egyszer fel tudtunk lépni erre a metaszintre, és onnan észrevettük, hogy nem az “objektív igazság”-ról beszélünk, akkor ugyan visszatérhetünk még az alsóbb szintre megbeszélni a maradék megbeszélendőket, de csakis annak szem előtt tartásával, hogy most már csak erről, és erről beszélünk, és nem amarról.
    Tehát akkor, visszalépve az alsóbb értelmezési szintre, immár csak arról beszélünk, hogy milyen pragmatikus meggondolások alapján célszerű definiálni a művészetet.

    Én nem azt mondom, hogy az “önjelölt művész”-nek kell egyedül meghatároznia a konszenzust -ez nem fog menni-, hanem azt, hogy a konszenzus az legyen, hogy az említett két szempont elég a művészet, mint műfaj -ez fontos- definíciójához. Azért emelem itt ki a “mint műfaj”-t, mert ha művészetről beszélünk, akkor általában kétféle értelemben beszélünk róla, és ez a kettő gyakran keveredik: Az egyik a műfaji, a másik a minőségi értelmezés. Én itt kizárólag a műfaji értelmezésről beszélek, és nem a minőségiről. Vagyis ez értelemben az én művészetfelfogásom (a műfaji) természetesen megengedi azt, hogy a mű minőségi értelemben pocsék legyen. Vagyis ugyan mű(vészet), de rossz.

    Tehát -valamiféleképpen összegezve- az én művészetdefinícióm tartalma nem a “konszenzus”, hanem az, hogy mi kell hozzá: Két dolog kell hozzá: művészi szándék (és persze annak egy műben való manifesztálódása), és a mű valamilyen módon való “megmutatási szándéka” (tehát, hogy ne otthon, a sufniban őrizgesse elzárva). Őszintén szólva, ha jól belegondolok, és nagyon szigorú akarnék lenni, még ez utóbbi kritériumot is eltörölném (mert ugye, mi van olyankor, ha az utókor egy elzárt szekrényben ismeretlen, de csodálatos remekműveket fedez fel?) de ennyire már igazán nem akarom bonyolítani. A “konszenzus” tehát nem egy művészi kritérium, hanem egy attól független pragmatikus célszerűség. Ha nincs valamiféle megegyezés a művészet mibenlétében (pontosan most sincs, de körülbelüli van), akkor “túl tág” lesz az erről szóló vita, túl kevés támponttal.

    Szóval, most akkor már csak arról beszélünk -miután kiderítettük (a metaszinten), hogy a művészet fogalma nem faktuálisan származtatható, hanem definitív fogalom, hogy hogyan célszerű azt definiálni. De innen meg akkor lehetne továbblépni, ha az ide vonatkozó célszerűségi pragmatikus szempontokat is sorra vennénk. Van erre valakinek energiája? 😉

  11. LG
    Júl 10, 2012

    Nem, erre momentán nincs 🙂 Viszont ez a megkülönböztetés műfaji és minőségi értelemben vett művészet között sokkal érthetőbbé – és elfogadhatóbbá – teszi azt, amit fentebb írtál, így aztán részemről el is múlt a kötekedhetnék 😉

  12. kételkedő
    Júl 21, 2012

    LG: “Homérosz Iliászától Dante Poklán és Shakespeare Hamletjén át Goethe Faustjáig a preromantikus irodalom összes klasszikusa másolat, csak éppen a legjobban sikerült másolata közkézen forgó témáknak és technikáknak; s persze ezt elmondhatnánk éppígy festészettől zenén át építészetig valamennyi művészeti ágra. ”

    Ez azért így elég nagy csúsztatás. Milyen alapon mosod össze Duchamp (sokak szerint ízléstelen) ötletét a művészi igényű átdolgozásokkal. Először is, maga a piszoár mint hétköznapi tárgy nem népi, hanem gyári eredetű, szemben a feldolgozások alapjául szolgáló történetekkel. Ez elég fontos különbség, mert az én elgondolásom szerint egy műalkotás értékét egyáltalán nem csökkenti, ha népi ihletésű.
    Másrészt nem igaz, hogy másolatokról lenne szó a szó hétköznapi értelmében, hiszen a művészt pont az különbözteti meg az átlagembertől, hogy vele szemben a valóságot, vagy a műve alapjául szolgáló nyersanyagként felhasznált történetet nem csak másolni képes, hanem képes azt művészien átlényegíteni. Tehát az említett esetekben a művészi átlényegítés magyarázza azt, hogy mitől “legjobban sikerült” a “másolat” – persze nem ismerjük magát a titkot, az alkotói folyamat rejtélyét, ami megismételhetetlenül egyedivé teszi a műalkotást. Azonban mit tett hozzá Duchamp a piszoárhoz, kérdezem én, amitől az átlényegült mert pusztán attól, hogy közszemlére tették egy múzeumban, még nem lényegül át.
    Persze lehetne mondani, hogy semmi sem eredeti, mert egy bizonyos értelemben mindennek volt már előzménye, de hát ez kiüresíti az érvedet, mert így végeredményben az égvilágon minden emberi tárgyi alkotás művészinek minősülhetne és kiállítható lenne.

    Szerintem a helyzet a következő: a társadalom nem osztható fel a műértők és a laikusok diszjunkt halmazaira. Hanem inkább egy kontinuum létezik, egy skála, amin megtalálható az összes átmenet, kezdve a totál ízlésficamos emberektől – többek közt a giccsek gyűjtőitől a legkifinomultabb ízlésű műkritikusokig. A Duchamp-féle “művészet” “élvezői” a giccsgyűjtőkhöz állnak a legközelebb, mert hozzájuk hasonlóan sznobok, csak épp ezt nem tudják magukról.

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.