Soha meg nem kopaszodol!

Kopaszság ellen használj te is Soritest! A Sorites használata nem is lehetne egyszerűbb. Kibontod a dobozt, elolvasod a tartalmát, és máris biztonságban vagy. Csak egy dologra kell ügyelned: a kezelést idejében kell elkezdened, amikor még egyáltalán nem vagy kopasz.

A Sorites forradalmi technológiája azon a felfedezésén alapul, hogy egyetlen hajszál elvesztésétől senki nem kopaszodik meg. Vegyük Gézát, aki nem kopasz, de van miért aggódnia, hiszen összes felmenője idővel megkopaszodott. A terápia megkezdésekor Gézának 100000 hajszála van.

Elveszít egy hajszálat, miáltal csupán 99999 hajszála marad. De mivel valaki, aki nem kopasz, egyetlen hajszál elvesztésétől nem lesz kopasz, Géza sem lesz az.

Ugyanez történik minden további hajszál elvesztésénél. A 2. hajszál elvesztésétől nem lesz kopasz, a 3. elvesztésétől sem, és így tovább. Végül Géza a 100000. hajszálát is elveszti, de továbbra sem lesz kopasz. Hála a Soritesnek, Géza akkor sem kopaszodik meg, ha egyetlen hajszála sem marad.*

Használd az Eubulides® termékeit betegség, öregedés és halál ellen is!

 

*A használat megkezdés előtt kérdezze meg kezelőlogikusát, nyelvfilozófusát!

15 hozzászólás

  1. LG
    jún 23, 2012

    A Sorites és a hozzá hasonló paradoxonok véleményem szerint csak a clare et distincte fogalmakban gondolkodni szándékozó karteziánusoknak-fregeánusoknak jelentenek problémát, s ennyiben a legpejoratívabb értelemben “filozofikusak” (mert végletesen műviek és kizárólag absztrakt szinten relevánsak, szemben a valódi filozófiai problémákkal, amelyek véleményem szerint a mindenkori praxisban gyökereznek).

    A köznyelv speciel teljesen jól kezeli az olyan kifejezéseket, mint pl. hogy “itt egy kicsit kopasz vagyok”, ami nyilván értelmetlen lenne, ha a kopaszság egy jól definiálható fogalom (és nem mesterségesen bevezetett határértékekhez relatív, avagy minimum fokozati kérdés) lenne. Wittgenstein óta egyenesen szokás azt is gondolni, hogy valójában _minden_ fogalmunk ilyen. Ezt a felismerést jómagam inkább felszabadítónak, semmint problematikusnak tartom.

    A kopaszosodásos példa egyébiránt szellemes; a magam részéről még érzékletesebbnek tartanám az elhízás problémáját, amikor is ugyebár az öncsonkítás fogalmát kimerítő, anorexiás ideálhoz viszonyítjuk a “karcsú” és “kövér” fogalmát, a kopaszságnál is világosabbá téve, hogy nem pusztán konceptuális sémákhoz, de normatív értékítéletekhez is elválaszthatatlanul relatívak jellemzően faktuálisként/deskriptívként kezelt fogalmaink is. S innen már csak egy lépés a csúnyagonosz relativizmus: kopasz az, ami az én gusztusom szerint hajatlan.

    • ipartelep
      jún 27, 2012

      A köznyelv lehet (sőt, biztos), hogy kezeli a különböző köznyelvi fogalmakat, hiszen az (is) a dolga. De hogy jól kezeli-e…? A köznyelv nagyon sokféle fogalmai kezel, de gyakran nem olyan szinten, hogy tisztázza, megoldja az általuk kifejezett (megfogalmazott) problémákat, ellentmondásokat, homályokat, tisztázatlanságokat. Ezért (és ebben az értelemben) egy kissé igazságtalannak érzem a “világosan, és határozattan”-al szembeni ellenérzésedet.
      Vajon nem pontosan az a probléma a csúszdaérveléssel, hogy a köznyelv nem tudja jól kezelni? Hogy egy ésszerű kiindulópontból, ésszerű érveket, és látszólag helyes következtetést használva, egyszer csak ott vagyunk, ahol a part szakad, és a “köznyelv” ezt nem érti, nem “magyarázza”, a kiküszöböléséről, illetve a megelőzéséről már nem is beszélve? (Persze nyilván nem maga a “köznyelv”, hanem a köznyelvi diskurzus ilyen tehetetlen.)

      És persze aquila non captat muscas, tehát egy ilyen probléma nem olyan súlyú, hogy rá kellene szabadítani a “clare et distincte” igény által kidolgozott logikai apparátust (hiszen egy ilyen szintű félreértés a köznyelv szintjén is a helyére tehető pár mondattal), de az elv is fontos: A köznyelv sajnos képes mindenféle félreérthető , vagy ellentmondásos szöveg gyártására, és nem vagyunk résen, akkor a hamis, vagy félreérthető szövegek mindenféle gyakorlati bajokat is generálhatnak.

  2. ipartelep
    jún 24, 2012

    A példa az ún. “csúszdaérvelés”-ről szól. A lényege a következő: Egy jelenség alapján elfogadunk egy szabályt, ami teljesen ésszerűnek is látszik. (Aki egyetlen hajszálat elveszít a sok tízezernyi közül, az attól nem válik kopasszá). Utána minden egyes esetben erre a szabályra hivatkozunk – hiszen, ha először érvényes volt, akkor nincs ok rá, hogy egyszer csak azt mondjuk, hogy innentől nem érvényes -, és a végére egy teljesen abszurd végkövetkeztetésre jutunk (a ténylegesen kopasz – hiszen egyesével elvesztette az összes haját – nem kopasz).

    Tehát az ilyen csúszdaérvelés logikailag hibás érvelés. Amiatt hibás, mert nem számol azzal, hogy az egyenként ugyan helyes következtetések (egy szál haj elvesztése nem tesz kopasszá) összeadódnak, és összességükben már helytelenek (hiszen 100000 X 1 hajszál elvesztése összességében nyilván maga a kopaszodás).

    Praktikusan meg nyilván ésszerű egy konszenzusos határt szabni: A mennyiségi változás eddig ezt jelenti, innentől meg amazt.

  3. LG
    Júl 6, 2012

    A köznyelv (avagy annak használata) valóban nem kezeli a problémát, éppen azért, mert meghagyja a fogalmait homályosnak és/vagy vague-nek. Hadd ragaszkodjak ahhoz, hogy a probléma meglehetősen mesterséges; hogy mást ne mondjak, köznyelvi/közgondolkodásbeli megoldása már csak azért se kell, hogy legyen, mert igen ritka, hogy valakinek egyetlen hajszála hullik ki egyszerre (én legalábbis, különösen fésülködéskor, tömeges hajhullást tapasztalok).

    Persze készséggel elismerem, ez a probléma megkerülése, nem megoldása. A megoldást magam is a konszenzusos határ felállításában látom, de egyébiránt lehetnek fogalmilag jól lehatárolt módjai is annak, hogy elinduljunk.

    Például mondhatjuk azt, hogy a 10000 hajszál az 1 hajszálhoz nem úgy aránylik, ahogyan a 100 hajszál az 1 hajszálhoz, így aztán arányaiban nem ugyanannyi haját veszíti el az az ember, akinek 100 hajszála van, mint akinek 10000. Akinek 10000 hajszála van, minden hajszálvesztésnél a haja 1/10000-ét veszíti el, ezért nem mondjuk rá, hogy (számottevően) kopaszodott. Akinek 100 hajszála van, 1/100-át veszíti el a hajának, és ez már jelentős kopaszodásnak nevezhető (bár hirtelenjében nehéz elképzelnem, hogy valaki 100 hajszállal még nem számítana kopasznak). Felteszem, ez lehet a Sorites-féle paradoxonok megoldásának egyik csapása, bár bevallom, nem tanulmányoztam soha a téma irodalmát.

    Mindenesetre hajhullató barátunk minden egyes hajszálvesztéssel egyre nagyobb arányban fog kopaszodni (már amennyiben nem nő neki helyette új haja), míg végül – konszenzusfüggően, de jó eséllyel nem nulla hajszálnál – már kopasznak fogjuk mondani, akár egyetlen hajszál elveszítésétől is, hiszen az az egy hajszálvesztés az összes meglevő hajához képest szignifikáns mértékben járult hozzá a kopaszodásához.

  4. ZT
    Júl 6, 2012

    Ebben az érvben, úgy tűnik, sajnos több van, mint egy egyszerű logikai hiba. Vegyük a következő példát: “Itt egy alma”. Ez, tegyük fel, most igaz (helyzet1).
    Mármost, a ha eltávolítunk ebből az almából egy atomot (helyzet2), a propozíció továbbra is igaz.
    Azonban ha e műveletet megismételjük mondjuk 1000000-szor (helyzet1000000), hamis propozícióhoz jutunk.
    Mármost a kérdés nem csak az, hogy akkor milyen fogalmunk van az almáról (vagy egyéb relatív fogalmakról, szépség, etc.), hanem, hogy hol van az a pont, amikor a fenti propozíció-sorozat igazság-értéke megváltozik. Úgy tűnik ugyanis, hogy egyetlen ilyen pontot sem tudunk kijelölni, sőt, bármilyen pontot határoznánk meg, az teljesen implauzibilis volna (ugyanis ugyanilyen módon a következőt is kijelölhetnénk). Tehát nincsen ilyen pont? Vagy csak nem tudjuk meghatározni? Vagy nem akarjuk? Mindez csak megállapodás és nyelvhasználat kérdése? De akkor miért van az, hogy valószínűleg a kompetens nyelvhasználók sem értenének egyet abban, hogy helyzet600000-nél vagy helyzet600001-nél változott meg az igazságérték?

    • i
      Júl 7, 2012

      Hogy a csúszdaérvelés során hol változik meg az igazságérték, arra a következő a válasz: Valahol közben. És hogy pontosan hol, az tőlünk függ. De amíg nem határozzuk meg konkrétan, addig az aktuális mennyiségnek nincs igazságértéke, vagyis automatikusan nem örökli a csúszdán előtte levő (eggyel kisebb, vagy nagyobb mennyiség) igazságértékét. Hiszen éppen ez a csúszdaérvelés hibája, hogy “örökli” a kiindulópont igazságértékét, és azt egészen a végéig nem változtatjuk meg, hiszen az egyenkénti változások annyira kicsik, hogy azok alapján nem tarjuk indokoltnak az igazságérték váltást.

      A porbléma két hibából adódik. Az egyik ez: A kopaszság fogalma itt (és előzetesen nem definiált pontosan). Ha pontosan meghatározzuk, és pl. azt mondjuk, hogy kopasz az, akinek egyetlen egy szál haja sincs, és nem kopasz az, akinek akár egyetlen egy szál haja is van (de a határt meg lehet húzni bárhol, hiszen ez konszenzusos meghatározás), akkor már csak a határon való átlépéssel lesz bajunk. Az is könnyen kezelhető, hiszen a csúszdaérvelés implicit állítása (és leglényege, és hibája) az is, hogy egyetlen egy ugrástól, vagyis a legkisebb mennyiségi változástól nem fog beállni minőségi változás. Egyszerűen explicite ki kell mondani, hogy de, bizony van (mert meghatároztunk, vagy meghatározható) egy olyan határ, amelyen eggyel innen még így nevezzük, azon túl, meg már amúgy.

      • ZT
        Júl 24, 2012

        A probléma ezzel az önkényes határvonallal csak az, hogy ez vagy azt jelenti, hogy a nyelv nem képes a termézetes határvonalakat megragadni (cut into the joints of nature, ahogy az angol mondaná), vagy pedig, hogy nincsenek is ilyen határvonalak. Vagyis ha az ‘alma’ és a ‘nem-alma’ közötti határ csupán attól függ, hogy ezt hol húzzuk meg, akkor ez vagy azt jelenti, hogy az ‘alma’ és ‘nem alma’ közötti _valódi_ különbséget nem ismerjük (és úgy tűnik, elvileg nem ismerhetjük), vagy azt, hogy nincs ilyen különbség. Ez pedig bizonyos szempontból elég aggasztó…

  5. LG
    Júl 8, 2012

    Ha elfogadjuk, hogy a probléma filozófiai, és nem matematikai vagy nyelvi természetű, az a gond a “de, van minőségi határ”-típusú érvelésekkel (így az én második válaszommal is), hogy hogyan adható meg bármilyen _nem önkényes_ határérték.

    Önkényes határértéket persze lehet bármikor kézfeltartással megszavazni; ez azonban a filozófiai probléma negligálása, nem pedig megoldása. (És persze éppen ezért szeretném azt gondolni, hogy ezt a problémát nem megoldani, hanem – ahogy a terapeuták szokták – “feloldani” kell.)

    • ipartelep
      Júl 8, 2012

      Az előző hozzászólást (i júl 7, 2012) természetesen én írtam, csak valahogy lemaradt a nevem hátulja.

      Ahogy nézem, most már nem is arról beszélünk, hogy mi a probléma megoldása (hiszen megoldottuk), hanem, hogy a probléma, és a megoldás milyen természetű. Talán fogadjuk el, hogy filozófiai – ezen végül is nem sok múlik, nem ez a lényeg.

      Azt mondod, hogy ha filozófiai a probléma, akkor az a gond, hogy hogyan adható meg “nem önkényes határérték”. Én nem értem, hogy ez miért probléma, vagy mi lenne ebben a probléma. Egyszerűen a következő a helyzet: Mivel ez nem egy faktuális (ténybeli) kérdés, vagyis nem valami egzakt szempontok szerint mérhető meg a “határ” (hogy mettől kopasz), ezért kénytelenek vagyunk önkényesen meghatározni a határt. Vagyis -másként mondva – a határt nem “ott kint” objektíve létezik, hanem mi határozzuk meg, találjuk ki. Pont azért, mert ez most ilyen filozófiai kérdé, és nem felfedezős- természettudományos.

      És akkor mi van, kérdezem én? Semmi. Ilyenkor legfeljebb az lehet a probléma (de az szokott is), hogy az egyik itt szeretné felállítani a minőségi határt (ahol ugye a mennyiség átcsap minőségbe) a másik meg ott. Egyezzenek meg, a fene egye meg! 😉

  6. LG
    Júl 10, 2012

    Az, hogy a probléma filozófiai-e, amiatt érdekes, hogy az a válasz, hogy mindez megegyezés kérdése, triviális. A triviális válaszok pedig filozófiailag érdektelenek. Ha viszont a kérdés nem filozófiai, akkor mit keres ezen a blogon (és nem mellesleg jeles filozófiai folyóiratokban, tanulmánykötetekben)?

    Én is a megegyezéses megoldás híve vagyok, viszont valamiért a kérdés mégis felmerül filozófiai kérdésként, itt és másutt is, holott ha ilyen egyszerűen meg lehetne válaszolni (vagy inkább úgy mondom: ha ezt a választ elfogadnák), nem lehetne bő két évezredes hype a téma körül.

    De mondom: valójában nem veled vitatkozom: a kritikám inkább azon filozófusok ellen irányul, akiknek nem elég a triviális megoldás, hanem valami “szubsztantívabbat” (itt egyszerűen csak: bonyolultabbat) akarnak 😉

    • ipartelep
      Júl 10, 2012

      Nem nagyon értelek. Azt, most hagyjuk, hogy a téma filozófiai-e, vagy valami szakácsművészeti. Legyen filozófiai (oszt jó napot). Hanem azt nem értem, hogy mi a gond azzal a megoldással, amit a (i júl 7, 2012 )-ben leírtam. Van vele valami gond? Nem helyes esetleg? Nem az a csúszdaérvelés lényege, amit ott leírtam? És nem az a “megoldása”?

  7. András Ferenc
    Júl 13, 2012

    (1) „De mivel valaki, aki nem kopasz, egyetlen hajszál elvesztésétől nem lesz kopasz, Géza sem lesz az.”
    Képzeljük el, hogy van egy csomó emberünk, akiket sorbarendezünk hajszálaik száma szerint. Valahogy így (a vesszők a hajszálak, /a személy jele): ,,,,,,,,/ ,,,,,,,/ ,,,,,,/ ,,,,,/ ,,,,/ ,,,/ ,,/ ,/ /
    A sorozat utolsó tagja nyilvánvalóan kopasz, mert egyetlen hajszála sincs. Mi a helyzet a sorban előtte állóval, akinek csak egyetlen hajszála van? Őt ‘nem kopasz’-nak tekintve ellentmondunk (1)-nek, és ezzel a paradoxon eltűnik. Ezzel csak az a baj, hogy ez a megoldás ellentmond a ’kopasz’ szó jelentésének, mindennapi használatának. Akinek csak párhajszála van, az már kopasznak szoktuk tekinteni. És itt van a probléma gyökere. A klasszikus logika szemantikája a predikátumok éles határvonalát, egy halmazt követel, a ’kopasz’ szó esetén azonban nincs ilyen éles határvonal, nincs közmegegyezés abban a tekintetben, hogy hol van a határ, ha van. Lehet valamilyen komplikáltabb technikai apparátussal nekirontani a problémának, de ettől még a probléma az eredeti keretek között megoldhatatlan marad. Viszont tudunk valamit kezdeni a ’nem kopaszabb mint’ relációval a klasszikus keretek között:
    x R y := x nem kopaszabb mint y ha x-nek legfeljebb csak három hajszállal kevesebbje van mint y-nak
    Az első sorban és oszlopban a hajszálak számával azonosított személyek szerepelnek.
    R 0 1 2 3 4 5 6 7 8
    0 1 1 1 0 0 0 0 0 0
    1 1 1 1 1 0 0 0 0 0
    2 1 1 1 1 1 0 0 0 0
    3 0 1 1 1 1 1 0 0 0
    4 0 0 1 1 1 1 1 0 0
    5 0 0 0 1 1 1 1 1 0
    6 0 0 0 0 1 1 1 1 1
    7 0 0 0 0 0 1 1 1 1
    8 0 0 0 0 0 0 1 1 1
    Ez egy un. tolerancia (hasonlóság) reláció, amelyik reflexiv, szimmetrikus de nem tranzitív. Utóbbi tulajdonsága miatt Sorites immunis.

  8. LG
    Júl 20, 2012

    ipartelep júl 10, 2012

    “[M]i a gond azzal a megoldással, amit a (i júl 7, 2012 )-ben leírtam. Van vele valami gond?”

    A gond ugyanaz vele, mint András Ferencével is (bár a tolerancia-reláció ügyes trükk, de végső soron ez sem kerüli meg, hogy megegyezéses alapon – mondjuk – három hajszálban húzza meg a határt): ad hoc. Miért pont ott húzzuk meg a határt, ahol meghúztuk? Ha megegyezéses alapon eldönthető a vita, akkor ez nem filozófiai probléma, mert a megoldása triviális.

    A megegyezéses megoldással azt mondod: tök mindegy, hol húzom meg a határt, csak húzzam meg valahol. No de a lehetséges megoldásnak (ha lenne ilyen, de szerintem nincs) éppen ott kellene kezdődnie, hogy milyen kritériumrendszer állítható fel a határ meghúzására. Ha egyetlen kritériumod egy önkényes megegyezés, akkor egy olyan lehetséges világban, ahol senkinek sincs 10 szálnál több haja, nagy valószínűséggel máshol húzzák meg a határt, mint egy olyan világban, ahol mindenki bozontos. Ez nem tesz jót a határnak, mivel relatív lesz a megegyezők adott köréhez, azaz a fogalom marad “vague”, és a Soritest éppen a fogalmak “vague”-sége generálja.

  9. ipartelep
    Júl 20, 2012

    LG
    júl 20, 2012
    Egy kicsit vitáznék. De csak azért, hogy tisztábban lássuk a helyzetet. (Ez a tisztázás a másik, a művészi- esztétikai témában is segített. 😉 )

    Először is, azt gondolom, hogy ennek a problémának (témának) két “vetülete” van. Az egyik a direkt kérdés maga (bár ezt a blogposzt írója ügyesen nem tette fel): meddig nem kopasz, és mikortól kopasz? Erre az a válasz, hogy ez megegyezés kérdése. Vagyis praktikus, és “relatív” (Nem “objektív”, nem “abszolút”). Mivel a “kopaszság szabálya” nincs felírva a kémények belsejébe korommal, – ha már annyira fontos ezt tudni – akkor egyezzenek meg róla, húzzanak egy határt, oszt jó napot, erről többet nem is kell beszélni.

    A másik vetület a filozófiai (és én végig erről beszéltem): Vajon miként, hogy, és miért lehetséges az, hogy egy következtetéssorozat folyamatos mennyiségi változásokkal, úgy megy át a végére minőségi változásba, hogy közben sehol sem lehet “megfogni” ezt a minőségi változást, viszont a végére nyilvánvalóan mégis előáll? Erre mondtam el a megfejtést (az első három hozzászólásomban), ami maga a “csúszdaérvelés” jelenségét írja le. És ez ilyen szinten elemezve nem csak attól filozófiai probléma, mert már nem triviális, vagy nem arról szól, hogy hol húzzuk meg a határt, hanem attól is, hogy a problémára egy absztraktabb szinten ad általános választ.

    Amely válasz szerintem jó. Pontosan erre kérdeztem rá: Ha a (az itt ismertetett) _filozófiai _válaszom nem jó, akkor vajon mi a helyes válasz?

  10. ipartelep
    Júl 24, 2012

    A válasz erre megy: ZT júl 24, 2012

    Megpróbálom elmondani, hogy miről szól ez a történet, mi a bővebb kontextus – természetesen azt, és úgy, ahogy én értelmezem.

    A világ tényei, tárgyai, történései, működési mechanizmusai, és az ezeket leíró fogalmak, állítások, interpretációk sosem tökéletesen pontosak, teljesek, kimerítőek (persze az egyszerűbb jelenségeket könnyebb pontosabban leírni, mint a bonyolultakat). Vagyis azt, hogy mi(lyen) a “kopasz”, vagy az “alma”, azt pontosan, teljesen egzakt módon, minden részletre (ha úgy tetszik, a jelenség, a dolog minden atomjára) kiterjedően nem tudjuk leírni. És nem is kell ezt ilyen pontosan leírni, mert ez teljesen felesleges (sőt, valószínűleg lehetetlen is), és ha erre törekednénk, akkor elvesznénk az erdőben. Ehelyett a teljesen pontos, ám felesleges leírás helyett mindig közelítésekkel dolgozunk. A különböző területeken különböző mértékű közelítések a jók, megengedettek, ajánlatosak, használatosak, szokásosak. Ezek a megközelítések egyáltalán nem tökéletesek, és nem 100%-ig pontosak, vagy fedik le a “céltárgyat”, hanem csak arra jók (ha jók), hogy valamennyire közelebb kerüljünk a tényekhez (dolgok leírásához).
    A “dolgok”, és a leírásukra általunk használt fogalmak teljesen más jellegűek, minőségűek. Az alma a világ része, egy tőlünk független létező, olyan amilyen, mindenesetre milliárdnyi atomból áll, ugyanannyi köztük lévő kapcsolódással. Az alma önmagában egy rendkívül nagy, bonyolult, összetett rendszer (atomi szinten). Akkor jövünk mi, és a fogalmaink. Elkezdünk különböző kategóriákat, szinteket. osztályokat gyártani – csakis a jobb megértés végett. Rájövünk pl. arra, hogy az alma részletes leírásában vannak fontos, lényegi elemek, és vannak kevésbé lényegiek. Észreveszünk bizonyos törvényszerűségeket, amelyek meghatározzák az atomcsomó alma mivoltát. Ezeket kinevezzük fontos, minőségi törvényszerűségeknek, és elkülönítjük az egyéb, mennyiségi jellemzőktől. De ezek a fogalmak, amelyekkel ezt a manipulációt végezzük, ezek már a mi fogalmaink, közelítéseink, leírásaink. Nincsenek benne az almában immanens módon (az almában csak atomok vannak).
    Mindez azt jelenti, hogy nem kell akkor csodálkoznunk, amikor azt vesszük észre, hogy a világleírásunk nem pontos, vagy hogy a fogalmaink nem teljesen következetesek, vagy érthetőek. Mivel az interpretációt már “mi csináljuk” (megfigyelés, logikai- és fogalmi eszköztár), csak arra kell ügyelnünk, hogy a lehető legjobban, pontosabban, következetesebben leírjuk a világot.

    A fentieket immár tudva, látjuk, hogy a hajprobléma egyszerűen arról szól, hogy nincs pontos, egzakt leírásunk, vagy fogalmi rendszerünk a probléma kezelésére. Amely probléma -mint azt legutóbb már leírtam – kettős: Az egyik része elvi, és a csúszdaérvelésről szól. A másik meg a probléma konkrét, mennyiségi jellegű, definíciós megoldásáról szól. Amire egyébként szerintem nincs is szükség: Teljesen jól megvagyunk anélkül is, hogy belevennénk az alkotmányba azt a szabályt, hogy 117586 szál hajig nem kopasz valaki, az alatt meg kopasz. Ugyanis amennyire kell, amennyire fontos, annyira e nélkül is tudunk beszélgetni, és meg is értjük egymást. Tehát egyáltalán nem az a lényeg itt, hogy pontosan “hogyan definiáljuk a kopaszságot”. Mert hülyeség pontosan definiálni a kopaszságot.
    Hanem az a lényeg, hogy a csúszdaérvelés jelensége okozta hibát, ellentmondást értsük meg. Azt meg már, remélem, ennyi magyarázat után mindenki kapisgálja.

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük