A fiktív nyomozó esete

Tekintsük az alábbi mondatokat.

(1)       Sherlock Holmes oldotta meg a Sátán kutyájának rejtélyét.

(2)       Sherlock Holmes nem létezett.

sherlockHa külön-külön halljuk őket, eszünkbe sem jut bármelyiket is vitatni. De hogyan is lehetnének egyszerre igazak? Ha Sherlock Holmes nem létezett, nem oldhatott meg semmilyen rejtélyt! Egy bűncselekmény felderítéséhez nem elég a pompás megfigyelőképesség és a briliáns logika: létezni is kell.

Nincs itt semmi gond, mondhatnánk. (1)-et nem azért nem vitatjuk, mert igaznak tartjuk, hanem mert belemegyünk a játékba. Ezt a játékot Conan Doyle kezdte, amikor úgy tett, mintha kijelentéseket tenne bizonyos személyekről és eseményekről. Természetesen nem akart ezzel senkit becsapni, és hát nem is csapott be senkit. Színlelni vagy játszani nemcsak megtévesztő szándékkal lehet. (1) ahhoz hasonló, mint amikor kölyökkorunkban azt mondtuk a játszótéren, hogy „Én vagyok az óld shátterhánd, te meg a vinetú”. Mi lepődtünk volna meg legjobban, ha a másik kölyök elhiszi. Vagy, hogy egy másik példát vegyünk, a Nemzeti Színház Hamletjében a király megerőszakolja Ophéliát. De Makranczi Zalán nem erőszakolja meg Radnay Csillát. A színészek csak eljátsszák az erőszakot, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk.

conan doyle(1)-et úgy értjük, mintha elé lenne biggyesztve valami olyasmi, hogy „Conan Doyle regényében”.  (1) csak a regényben igaz, s a regénybeli igazság nem valódi, hanem színlelt igazság. Ez a színlelt igazság nem az igazság egy fajtája, ahogy a festett állat sem az állatok egy fajtája. A színlelés vagy játék szabályait a szerző fekteti le, s ha a regényhősökről beszélünk, belemerülünk a játékba. Ennek alapján az is megérhető, hogy miért utasítjuk el, hogy „Sherlock Holmes indián törzsfőnök”. Aki ilyesmit mond, megsérti a játék szabályait.

Csakhogy mihez kezdünk akkor az alábbi mondatokkal?

(3)       Sherlock Holmes kitalált alak.

Conan Doyle írásaiban Holmes létező személy, aki a Baker Streeten lakik, és Watson doktor barátja. Doyle úgy tesz, mintha egy valódi detektívről írna, nem pedig úgy, mintha egy kitalált alakról. Holmes fikció, de nem fikció a fikcióban. (3) ezért nem érthető (1) mintájára színlelt igazságként.

(4)       Holmes alakját Edgar Allan Poe August Dupinje ihlette.

poeDoyle-ra nagy hatással voltak Poe novellái, ezt maga is elismerte. Csakhogy egyik Sherlock Holmesról szóló történetében sem bukkan fel, sem Poe, sem Poe hőse, Dupin. Amikor (4)-et kimondjuk, nem megyünk bele Doyle játékába, nem színlelünk.

(5)       Sherlock Holmes jóval excentrikusabb August Dupinnél.

Vajon kinek a játékát játsszuk, amikor ezt mondjuk? Doyle-ét nem, ti. nála nincs Dupin nevű szereplő, de Poe-ét sem, mert nála Holmes nem szerepel.

(6)       Marie Rogêt eredetijét Mary Cecilia Rogersnek hívták.

Poe maga írja, hogy Párizsban játszódó történetében valójában az 1841-es new yorki gyilkosságot elemzi. (Marie Rogêt halálának rejtélyét Dupin megfejti, Mary Cecilia Rogers ügye megoldatlan maradt.) (6) szintén nem tekinthető tettetésnek vagy játéknak. Ha ilyesmit mondunk, nem helyezkedünk bele Poe történetébe.

Ha a példák helyesek, a színlelt igazság révén nem tudunk teljesen általánosan számot adni a regényhősökre és más fiktív entitásokra vonatkozó beszédről. Milyen lehetőségeink vannak tehát?

(a) A színlelt igazság fogalmát az (1)-hez hasonló mondatokra korlátozzuk. De akkor mi a helyzet (3)-(6)-tal?

(b) A regényhősök nevei nem jelölnek semmilyen létező dolgot, ezért a róluk tett kijelentések nem igazak. Igen ám, de (1), (3)-(6) mondatokat el szoktuk fogadni. Vajon miért?

(c) A regényhősök nevei létező dolgokat jelölnek, a róluk tett kijelentések lehetnek igazak. Ezzel ellentmondunk (2)-nek, amelyet pedig igaznak tartunk.

(d) A regényhősök nem úgy léteznek, ahogy a szokásos dolgok, hanem valamilyen más értelemben. Nevezzük ezt fiktezésnek. Doyle és Poe létezik, Holmes és Dupin fiktezik. Ahhoz, hogy valami tulajdonságokkal rendelkezzen, így a rá vonatkozó mondatok igazak lehessenek, nem kell léteznie; elég, ha fiktezik. De mi az ördög ez a fiktezés?

Lestrade felügyelő reménytelenül bámult az asztalon heverő aktára. Aztán vette a kalapját, kilépett a Scotland Yard épületéből a londoni estébe, mely a szokásosnál is ködösebb volt, és elindult a Baker Streetre.

 

Kendall Walton és Amie L. Thomasson nyomán

1 Comment

  1. ipartelep
    máj 25, 2013

    Az “ég egy adta világon” (ahogy a régi öregek mondták, nagyon szépen) nincs itt semmilyen probléma. Csak egyet kell tudni: A kijelentések teljes értelmét mindig a kontextusukkal, és a konnotációjukkal együtt kell figyelembe venni. Ezek nélkül a kijelentések értelme, és jelentése gyakran homályos, nem teljes. Ha ezt a szabályt számontartjuk, és bármely kijelentés vizsgálatánál törekedünk az ilyen értelemben vett teljes jelentésmező felderítésére, akkor ott sok félreértést ki fogunk küszöbölni.

    Tehát, pl. az (1) “Sherlock Holmes oldotta meg a Sátán kutyájának rejtélyét.”, a blogposzter maga is, nagyon helyesen egészíti ki úgy, hogy “Conan Doyle regényéban, a főhős, Sherlock Holmes oldotta meg a Sátán kutyájának rejtélyét.” Ebből egyből tudja a gyanútlan, elsőbálozó olvasó, hogy itt nem a rögvalóságban létező, vagy létezett valamiféle Sherlock Holmesről van szó, hanem egy fiktív, elképzelt alakról egy regényben. Ebből pedig kristálytiszta logikával rájön arra, hogy ez az alak nem egy létező alak (bár nyilvánvaló, hogy a regényhősöket akár létező alakokról is formálhatják), és a kijelentés igazsága, csak a regény keretén belül értelmezhető, és vizsgálható. Azonkívül meg nincs értelme, hiszen egy nem valóságos, nem létező alak nem is tud semmit csinálni a valóságban.

    Ha most, ha ebbe a fenti igen bonyolult szabályba nem keveredünk bele 2 perc után, sőt, tovább alkalmazzuk, akkor nehezen állhat elő bármiféle értelmezési zavar. Tudni fogjuk, hogy Conan Doyle regénye egy regény, sőt azt is tudjuk, hogy mi fán terem az a “regény” (ehhez valóban szélesebb körű ismeretek kellenek már- de azért még nem olyan vészes a dolog), és ha ezt tudjuk, akkor azt is kapisgáljuk már, hogy a regényben leírt fiktív alakok milyen értelemben léteznek. És akkor egy pillanatra sem fogjuk azt gondolni, hogy olyan értelemben léteznek, mint a valóságos emberek. Ennek a distinkciónak (a kétféle létezők közti) a belátása azért hasznos, mert a mindennapi életben gyakran igen sok múlik azon, hogy ne keverjük össze a valóságot a fikcióval. Esetenként – persze, kiélezett helyzetekben – élet- és halál.

    Nem akarom az összes számozott kijelentést végigvenni, nyilvánvaló, hogy minimális józan paraszti ésszel pofonegyszerűen értelmezhető az összes. Csak még nézzük talán az (5)-öst: ” Sherlock Holmes jóval excentrikusabb August Dupinnél.” Itt a kontextussal kiegészített állítások ezek: Egyrészt ugye, az (5), utána ez: “Két különböző regény fiktív szereplőiről van szó, ahol is egyiket részben a másikról mintázta az írója.” Ebből, és ennyiből minden ép eszű ember pontosan tudni fogja, hogy ezek az alakok nem egyazon regény(ek) keretein (“játékán”) belül hasonlíttattak össze (hiszen nem egy regény alakjai), hanem az emberi tulajdonságok regényektől független, általános mezején.

    Vagyis. Ökölszabály: Mielőtt egy kijelentésnek nekiesünk, mint tót az anyjának, nézzük meg azt a kijelentést. Mit nézzünk meg rajta? Hát először azt, hogy egyáltalán kijelentés-e az a szerencsétlen, vagy csak valami “kijelentésnek látszó tárgy”. Ha ez utóbbi, akkor próbáljunk belőle igazi kijelentést faragni. Ha már az, akkor nézzük meg, hogy _eleget jelent-e ki_ ahhoz, hogy pontosan lehessen értelmezni. Szinte biztos, hogy ezzel bibi lesz. Ilyenkor tisztázni kel a kontextust, hozzá kell adni a másodlagos jelentéseket, egyáltalán mindazokat az információkat, amelyek alapján már lehet valamit kezdeni vele. És ha ezt nem tesszük meg, akkor meg csodálkozunk, hogy “micsoda rejtélybe, vagy ellentmondásba botlottunk már megint, ó te nagy ég…”

    Tehát, mi itt a probléma?- kérdezhetném a klasszikust parafrazeálva. Nincs? Akkor csinálunk elvtársak. Nekem probléma legyen a föld alól is! 😉

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.