A nyomozó és Kant

A tizenegy éves Jakob von Metzlert, egy bankár fiát, 2002. szeptember 27-én, az iskolából hazafelé menet elrabolták. Két nappal később az egymillió eurós váltságdíjat Magnus Gäfgen joghallgató vette át. A rendőrség követte Gäfgent, aki nyomban vásárolt egy új Mercedest, és befizetett egy külföldi utazásra. Miután semmit nem tett Jakob elengedésére, szeptember 30-án letartóztatták, és lakásán meg is találták a váltságdíj maradékát. Gäfgen nem árulta el a fiú hollétét, hanem összevissza hazudozott. A kirendelt ezerfős rendőralakulat is hiába kutatott Jakob után. „Tudtuk, hogy Jakob talán egy földbe ásott lyukban fekszik és lassan meghal”, nyilatkozta később az egyik rendőr.

daschnerOktóber 1-én Wolfgang Daschner, a frankfurti rendőrség helyettes vezetője példátlan döntést hoz. Utasítja beosztottját, Ortwin Ennigkeit főfelügyelőt, hogy fenyegesse kínzással Gäfgent. A főfelügyelő közli Gäfgennel, hogy már úton van egy specialista, aki olyan fájdalmat tud okozni, amilyet még nem élt át. Gäfgen megtörik, és elárulja Jakob hollétét. A rendőrök azonban csak a holttestét találják meg. Elrablója már az első nap megfojtotta.

Az eset hatalmas vitát kavart. Egyfelől, a rendőrkapitány döntése nagyon is érthetőnek tűnik. Meg akarta menteni a fiú életet. Megéri a fiú hollétére vonatkozó információ azt az árat, hogy fájdalmat okozzunk valakinek és magunkra vegyük azt a pszichológiai terhet, amelyet a kínzás okoz? Ha így tesszük fel a kérdést, nem lehet azt válaszolni, hogy nem éri meg.

Másfelől a döntés a modern törvénykezés erkölcsi alapjait feszegeti. Németország alaptörvényének 1. cikkelyének 1. bekezdése kimondja, hogy az emberi méltóság sérthetetlen; az államhatalomnak kötelessége tiszteletben tartani és védelmezni. Az „emberi méltóság” nem azt a fajta megbecsülést jelenti, amely kiválósága, azaz érdemei alapján jár ki valakinek – a Nobel-díjas kutatónak vagy az aranylabdás futballistának vagy a jó tanárnak –, hanem azt a tiszteletet, amely minden embert megillet, függetlenül teljesítményétől, jó vagy rossz tulajdonságaitól. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, az ENSZ egyik legfontosabb dokumentuma, különösen világosan fogalmaz, amikor „inherens” méltóságról beszél.

kantE fogalom Kanttól származik, aki így írt: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd”. Ha valamit eszköznek tekintünk, akkor értékét hasznossága adja. Ezt az instrumentális értéket összehasonlíthatjuk más eszközök értékével. Megéri ez a telefon az árát? Annak, hogy az embert eszköznek is tekintsük, nincs akadálya: a munkaadó mérlegelheti, hogy mennyit ér meg neki valakinek a munkaereje és szaktudása. Az, hogy az emberi lényeket mindig célnak is kell tekintenünk, hogy meg kell adnunk nekik azt a tiszteletet, amely pusztán ember mivoltuknál fogva kijár nekik, azt jelenti, hogy bizonyos dolgok nem szerepelhetnek az ár-érték kalkulációban. A munkaadó ajánlhat extrafizetést azért, hogy alkalmazottja túlórázzon, de nem ajánlhat extrafizetést azért, hogy betegen is dolgozzon, vagy hogy taperolhassa.

Az emberi méltóságot azért tekintjük az emberi jogok alapjának, mert ha nem ismerjük el, akkor mindenkivel bármit meg lehet tenni, s csak az a kérdés, megéri-e. Éppen ahogy Dürrenmatt drámájában az öreg hölgy egymilliárdot ajánl szülővárosa lakóinak, ha megölik egykori szerelmét, aki teherbe ejtette, majd cserben hagyta. Ha pedig elismerjük az emberi méltóságot, azt kell mondanunk, hogy a rendőrkapitány olyasmivel kalkulál, amivel nem szabad. Az a kérdés, hogy a Magnus Gäfgentől megszerezhető információ elég értékes-e ahhoz, hogy a megszerzéséért cserébe megkínozzuk, ugyanolyan természetű, mint az öreg hölgy ajánlata.

Na, mit gondolsz, helyesen döntött a rendőrkapitány?

 

Immanuel Kant nyomán

 ***

Jogi következmények

 Daschner feljegyzést készített eljárásáról, és eljuttatta az államügyészségnek, amely vádat emelt ellene, amiért beosztottját bűncselekmény elkövetésére vette rá. A bíróság bűnösnek találta, s az ítélet indoklásában az alaptörvény említett bekezdésére hivatkozott. Az indoklás kitér arra is, hogy vannak határesetek, amelyben az élet védelme elsőbbséget élvez az elkövető emberi méltóságával szemben, ám ezt nem tartotta ilyennek. Mindazonáltal Daschnert mindössze 10.800 euró pénzbüntetésre ítélte, jóllehet ilyen vád alapján alapesetben 6 hónaptól 5 évig terjedő elzárást szoktak kiszabni. (Ennigkeit főfelügyelőt kényszerítés vádjában találták bűnösnek, s szintén enyhe, 3.600 eurós pénzbüntetést szabtak ki rá. A pénzbüntetést mindkettőjüknél egy évre felfüggesztették.) A hesseni belügyminisztérium által elrendelt fegyelmi eljárásban Daschnert nem találták vétkesnek. Wiesbadenbe helyezték át, ahol a hesseni rendőrség technikai, logisztikai és adminisztratív vezetőjeként szolgált 2008-as nyugdíjba vonulásáig.

Magnus Gäfgent életfogytiglanra ítélték. 2005-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, és új eljárást követelt. A bíróság első fokon és másodfokon is ellene döntött. Mindazonáltal a másodfokú ítélet azt is kimondta, hogy Németország nem szolgáltatott kellő elégtételt azzal, hogy a német bíróság kimondta emberi méltóságának megsértését. Az ítélet egyebek között kevesellte a Daschnerre és Ennigkeitra kirótt büntetést, mely a bíróság megítélése szerint nem áll arányban tetteik súlyával, és nem bír kellő visszatartó erővel. A döntés nyomán indított kártérítési perben Gäfgennek 3.000 eurót ítéltek. Ezzel 2012. október 10-én az ügy jogilag lezárult.

7 hozzászólás

  1. Dr. Vajda Zsuzsanna
    Júl 21, 2013

    Követtem ezt az ügyet annak idején. Az én számomra Daschner esete azt demonstrálja, hogyan válik a jogalkalmazás önmaga karikatúrájává.

    A probléma ott kezdődik, vannak-e mozdíthatatlan, megkérdőjelezhetetlen értékek, ilyenek képezik-e a jogrend alapját? Van-e egyetemes jogrend? Ha van, hogyan tartjuk tiszteletben mások, a miénktől eltérő kultúrák meggyőződését, értékeit?

    Elfogadom, a jognak szilárd alapon kell állnia, nem nélkülözheti az elvont, metafizikai és logikai alapon végiggondolt értékeket. De ezeket a modernizáció és a szekularizáció óta nem tekinthetjük örök érvényűnek, hanem legalábbis részben egy adott kultúra termékének. Az emberi méltóság, az élet védelme sokféle interpretációban létezik, ezért szükséges, hogy időről időre az aktuális kulturális és materiális körülményekhez igazítsuk az értelmezésüket.

    A jó öreg Kant ugyan emberiségről beszél, de kételkedem benne, hogy a mai, globalizált tömegre gondol, ami valójában nem is igazán létező. Sokkal inkább gondolhatott a bontakozó nemzetállamok, a felvilágosodás értékeiben egységesülő Európa közösségére.

    A közösség tagjai is igényt tarthatnak méltóságuk tiszteletére, nevezetesen arra, hogy véleményt nyilváníthassanak az elvont jogelvek érvényesülésével kapcsolatban. Adott esetben meg is tették: a közvéleménykutatások elsöprő erővel a rendőrtiszt eljárását támogatták, a német lakosság túlnyomó többsége fel volt háborodva az őt elmarasztaló ítélet miatt.

    Mélységes hipokrízis és ambivalencia jellemzi ma a politikai és jogi döntéshozókat a közvélemény ítéletével kapcsolatban. Könnyen azonosítják a “tömeget” a csőcselékkel, különösen, ha politikailag, világnézetileg más táborba tartozik. Pedig az extremizmus többnyire kisebb csoportok sajátja. A közvélekedés – amelynek pontos vizsgálatára ma kiváló eszközök is rendelkezésre állnak – ugyanakkor annak a forrása is, amit úgy neveznénk: common sense, vagy józan ész.

    De térjünk vissza Daschner ügyéhez. Elmarasztalása az emberi méltóság megsértése miatt azért is sántít, mert valójában nem kínoztatta meg az aljas gyilkost, csak megfenyegette. Vajon a fenyegetés azonos a kínzással? Azt még (esetleg) lehetne vitatni, hogy a kínzás okozta sérelem az emberi méltóságon – a gyerek élete megmentése érdekében – súlyosabban esik-e a latba, mint a kisfiú élete, de itt csak a fenyegetés valósult meg.

    Az ügyészség emlékeim szerint úgy szerzett az egészről tudomást, hogy az agyafúrt joghallgató bosszúból feljelentette Daschnert. Kíváncsi vagyok, hogy a bíróság hasonlóképpen ítélt volna, ha a gyerek életben marad, a fenyegetéssel valóban sikerül megmenteni.

    A jogalkotónak és jogalkalmazódnak azt is mérlegelni kell, milyen útmutatást ad az ítélet a későbbi döntésekre. Az adott esetben meggyőződésem szerint tíz ember közül kilenc és fél azt gondolta magában: mekkora hülye volt ez a rendőr, hogy nem gondoskodott róla, ne lehessen rábizonyítani a fenyegetést. Bizonyosak lehetünk benne, hogy az esetből tanulva sokan ezt is csinálják. Így viszont elvész a törvényi kontroll, az egyedi eset vizsgálatának lehetősége, a visszaélések ki sem derülnek.

    Vagy úgy döntenek az elvont jogelvek hívei, hogy nem a saját országuk területén foganatosítják a kínvallatást, a határokon kívül rendezik be a börtönt, ahová egyáltalán nem ér el a jog keze. Attól tartok, Kant nem volna a dolgok ilyen állásával elégedett.

    Mindig voltak és lesznek helyzetek, amikor a jog figyelmen kívül hagyása heroikus cselekedetnek minősül. Daschneré szerintem ilyen volt.

  2. ipartelep
    Júl 21, 2013

    Ha valahol a jog ennyire szembetűnően ellentmond a józan ész, és erkölcs által adott vélekedésnek, akkor ott csak a jog tévedhet.
    Persze szegény jogot felmenti, hogy csak eléggé általános alapelveket fogalmazhat meg, vagyis nem állíthat minden pofon mellé bírót. No de azért van a józan ész, hogy kipótolja a jogi hiányosságokat.

    Ennek a blognak az elején egyszer volt egy olyan dilemma, amely arról szólt, hogy szabad-e egy ember _tevőleges megölése_ árán több embert megmenteni. Az a mostaninál sokkal nehezebb dilemma volt. Mert ebben a mostani esetben nem is lehet kétséges, hogy hogyan kell jól dönteni. Egy ember élete áll szemben a potenciális gyilkosának megfenyegetésével. Még csak nem is tényleges megkínzásával (az már problémásabb lenne, de _ebben az esetben_ az is indokolt lett volna), hanem csak egy fenyegetéssel. Bizony ilyen esetben a következőt kell mérlegelni: A cselekedet kimenetele mi lenne, mi a kár, és mi a haszon. Esetünkben a kár, az, hogy megszegi a törvény betűjét, egy olyan törvényét ugye, ami csak általános lózungokkal készül fel egy ilyen esetre – vagyis sehogy. A lehetséges haszon meg egy ember élete. Nem is kérdéses: félre kell dobni a törvény betűjét, sőt hibázik, rosszul végzi a dolgát, aki nem azt teszi, és megszorongatni a mogyoróit a tettesnek.

    A probléma persze az, ha a jogalkalmazásban szabad kezet kap a törvényszegés. Erre csak a finomabb jog, másfelől meg az okos, erkölcsös, racionális alkalmazó (aki nem terem minden bokorban) lehet a jó válasz. Nincs tökéletes megoldás.

  3. K. Antal
    Júl 22, 2013

    A dilemma a jog és az erkölcs (vagy még inkább egy bizonyos erkölcsi felfogás szerinti erkölcs) összekeveredése miatt kissé homályos. Egy dolog, hogy jól döntött-e a bíróság, tehát hogy mi a rendőr tettének jogi megítélése, és más dolog, hogy erkölcsileg helyes volt-e a rendőr tette. A konfúziót az okozza, hogy szokás az úgynevezett emberi jogoknak erkölcsi megalapozottságot tulajdonítani. A problémafelvetésből pl. megtudjuk, hogy az emberi méltósághoz való jog Kant etikájára vezethető vissza.

    Első lépésben javaslom a két szféra, a jog és az erkölcs megkülönböztetését és szétválasztását.
    Jogilag nézve: ha az emberi jogok nyilatkozata (és annak adott értelmezése) része pl. Németország jogrendjének, akkor a rendőr elítélése teljesen rendjén való. Aki ezzel az ítélettel nem tud kibékülni, annak szorgalmaznia kell, hogy változtassuk meg az emberi jogok listáját vagy egyes tételeinek értelmezését. Érdemes azonban tisztáznia, hogy miért nem ért egyet az ítélettel: azért, mert erkölcsi érzékét sérti, és mert úgy véli, jogilag sem büntethető az, aki erkölcsileg vétlen (vagyis mert óvatlanul újra összekeveri a jogot és az erkölcsöt), vagy tisztán jogi szempontból.
    Erkölcsileg nézve: ha létezik az emberi méltóság mint feltétlen érték, és azt úgy kell értelmezni, hogy összeegyeztethetetlen vele a kínzással való fenyegetés, akkor a rendőr tette elfogadhatatlan. Az öreg hölgy és a rendőr ebben az esetben lényegileg azonos megítélés alá esik. Hiszen ha az emberi méltóság védelme éppúgy feltétlen követelmény, mint az élet védelme, akkor mindegy, hogy személyes bosszú miatt vagy egy jó cél érdekében sértjük meg. Aki elítéli az öreg hölgyet, de felmenti a rendőrt, az nem értette meg, hogy az, hogy egy érték feltétlen, azt jelenti, hogy semmilyen cél érdekében nem fordulhatok ellene. Aki (az öreg hölgytől függetlenül) a rendőr tettét elfogadhatónak tartja, annak újra kell gondolnia néhány filozófiai kérdést (pl. a kanti etikát), és olyan álláspontot kell kialakítania, amely az emberi méltóságot másképp értelmezi, leginkább: nem tekinti feltétlen értéknek.

    Második lépésben, miután megkülönböztettük őket, javaslom a jog és az erkölcs összekapcsolását, de úgy, hogy a jog kerüljön függő helyzetbe. A jognak, amennyire lehet, egy erkölcsi felfogást kell kifejeznie. A rendőrrel kapcsolatos bírósági döntések etikailag csak azért érdekesek, mert feltételezzük, hogy egy etikailag megalapozott jogrendből fakadnak, vagyis mert visszajelzést adnak számunkra etikai felfogásunk konzisztenciájáról.
    Milyen legyen az az erkölcs, amelyet a jogrend kifejez? Jó volna, ha konzisztens lehetne. Megteszi-e erre a célra pl. a kanti etika vagy valamelyik másik, amelyből akár feltétlen értékek és feltétlen jogok is levezethetők? Ez az igazi kérdés, de ahelyett, hogy ezt próbálnám megválaszolni, inkább a néhány megjegyzést tennék befejezésül.

    Nekem úgy tűnik, hogy inkonzisztens az a jogrend (és az az erkölcs), amely egyfelől inherens jogokat és feltételen értékeket meg ismer el, másfelől a jogot (és az erkölcsöt) feltételesnek gondolja, és a jogosról és a helyesről a kulturálisan meghatározott közvélemény (törvényes választásokon kifejezett) ítéletéből akar megbizonyosodni. Hihetjük-e ugyanis, hogy a többség (jogi és erkölcsi) ítélete legalább hosszú távon meg fog felelni a feltétlen értékeknek, hogy egyre inkább képes lesz látni az inherens jogokat? Hihetjük-e, hogy az a folyamat, amelyben az utóbbi évtizedekben egyre-másra új emberi (és állati) jogokra bukkanunk, nem kulturálisan meghatározott, hogy az új jogok elismerésével nem saját (kulturálisan) esetleges erkölcsi felfogásunkat fejezzük ki, hanem végre-valahára olyan feltétlen értéket pillantunk meg, amelyet a feltétlent eszményítő évszázadok, évezredek során nem vettek észre? Lehetséges, hogy a nyugati kultúrának megadatott, hogy rájöjjön, feltételen joga az embernek, hogy esetlegességét érvényesítse (pl. a szabad szólás, a szabad vallásgyakorlás, a nemi identitás szabad megválasztása során)? Ha ezekre a kérdésekre a válasz nem, ha valaki úgy gondolja, hogy a jogokat nem felfedezzük, hanem bizonyos konfliktusok kezelése érdekében kitaláljuk, feltaláljuk vagy konstruáljuk, akkor le kellene mondania a „feltételen érték”, az „inherens jogok” vagy az „emberi jogok” fogalmáról.
    Nekem úgy tűnik tehát, hogy vagy meg kell békülni az inkonzisztenciával, vagy le kell mondani az „emberi jogok” hangoztatásáról, vagy el kell viselni, hogy a feltételen értékek, pl. az emberi méltóság jegyében korlátozódjon a cselekvési szabadságunk, pl. a kínvallatás vagy az azzal való fenyegetés lehetősége. Hogy e három alternatíva közül melyik lenne a leghelyesebb, azt nem tudom, de úgy tűnik, legkönnyebben az inkonzisztenciával való megbékélés sikerül. Az inkonzisztencia nagyon hasznos dolog.

  4. alapjárat
    aug 19, 2013

    hát, lehet, hogy hülyeség, de nekem az jutott eszembe, amikor arisztotelész valami olyasmit mond, hogy a méltányosság a törvény kiigazítása. és hogy nagyobb erény, mint az igazságosság.

  5. alapjárat
    Sze 8, 2013

    ez is eszembe jutott. aztán vagy kiteszitek, vagy nem… : )

    Yes, my guard stood hard when abstract threats
    Too noble to neglect
    Deceived me into thinking
    I had something to protect
    Good and bad, I define these terms
    Quite clear, no doubt, somehow
    Ah, but I was so much older then
    I’m younger than that now

    http://www.mojvideo.com/video-bob-dylan-my-back-pages/0430db6db001056ff29d

  6. bm
    Sze 21, 2013

    Erőltetett dolog. A kínzás tiltásának semmi köze az emberi méltósághoz. Ez egy erőltetett, naiv baromság. A dolog tökéletesen indokolható praktikus alapon.

    Azért nem engedjük meg a kínzást, mert ha megengednénk, túl sokszor, túl sokan visszaélnének vele. Lehetne azt mondani, hogy ebben az esetben meg lehetne engedni, de nem lehet határt húzni. a dologból úgyis az lenne, hogy valami koncepciós perben a vélt rendszerellenes ellenzéket kínoznák meg.

  7. fogkefe
    jan 31, 2014

    Ilyenkor szerintem az a helyes, ha a nyomozó tiszteletben tartja a saját hatókörét, és nem lép túl rajta. Ugyanis minden embernek el kell fogadnia, hogy nem ő a Messiás. Bár fenyegetésével közelebb került az áldozat megtalálásához, szerintem nem volt helyes döntés.
    Minden döntéshozatal során nem csak a döntés nyílvánvaló következményeit kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy a döntésemet milyen módon hozod meg. Csak akkor tud az ember boldog lenni (és épelméjű maradni), ha elfogadja, hogy bizony rendőrként nem fog minden embert megmenteni. Én még nem igazán láttam arra példát, hogy valaki feljebb lépett a szerepköréből a végső Jó érdekében és ezáltal hosszútávon ténylegesen jól is járt volna.
    De ha mindig úgy gondolkodsz, hogy a hatókörödön beül te megteszel mindent, és utána hagyod, hogy az élet megtegye a többit, akkor te is, és a világ körülötted helyesebb marad, még ha ezáltal nem is cselekszel optimálisan rövidtávon.
    Például ha te egy demokráciában vezető vagy, és épp válaszút előtt állsz:
    Hallgatsz-e a nép szavára, és lemondasz, pedig teljes mértékben biztos vagy, hogy helyesen kormányzol, vagy pedig maradsz a pozíciódban diktátorként, azzal a tudattal, hogy te jobban tudod az országot komrányozni, mint a többiek. Egy ilyen helyzetben függetlenül attól, hogy ténylegesen jó, vagy rossz vezető vagy, le kell mondanod, mert ezt követeli meg a szerepköröd. Utána me végig kell nézned, ahogy a következő kormányzó porig zúzza az országot.
    Egyszerűen nem elég, hogy jó szándék vezéreljen, tudnod kell, mi a hatásköröd. És ha eközben hullanak az emberek, el kell fogadnod, hogy az Ember tökéletlen, és ezen nem tudsz változtatni.
    Úgy gondolom, hogy valami ilyesmire gondolhatott Szókratész is, amikor nem menekül meg a börtönből kivégzése előtt.

    Legalábbis nekem az utóbbi időben ez a világkép szilárdult meg.

    Röviden: A rendőrnek nem lett volna szabad megfenyegetnie a bűnözőt, hiába lett volna ennek a következménye az áldozat halála.

Trackbacks/Pingbacks

  1. Lelövöd a gépet? | namitgondolsz.hu - […] hogy Schirach drámában a kantiánus érv más módon van kibontva, melyet A nyomozó és Kant című posztban […]

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.