Hommage a hamisítónak

1945 májusában, alig pár nappal Hollandia felszabadulása után, a szövetségesek letartóztatták Han van Meegerent, a kevéssé ismert festőt és műkereskedőt, amiért segédkezett abban, hogy egy Vermeer-kép a nácik kezébe kerüljön. Letartóztatásának harmadik napján van Meegeren meglepő kijelentés tett: a Göring gyűjteményében talált kép nem Vermeer alkotása, hanem az övé. Ezt a nyomozók kezdetben csak kétségbeesett próbálkozásnak vélték a súlyos börtönbüntetés elkerülésére, különösen mert van Meegeren számos további, az elmúlt két évtizedben előkerült festményről is azt állította, hogy ő festette. Ezek között volt Vermeer szenzáció számba menő Emmauszi vacsorája is, melyet a korszak legkiválóbb szakértői is autentikusnak találtak, és amelyért a Rembrandt Társaság csillagászati összeget fizetett ki. Hitetlenségüket végül az oszlatta el, hogy a következő hónapokban Van Meegeren riporterek és szakértők szeme láttára készített el egy újabb, megdöbbentően autentikusnak tűnő Vermeer hamisítványt.

van meegerenHogyan vélekedjünk az Emmauszi vacsora esztétikai értékéről? Remekmű-e van Meegeren alkotása? Amit mindenki ugyanolyan Vermeer remekműnek ítélt, mint amilyen a Leány gyöngy fülbevalóval vagy a Levelet olvasó nő kékben, miért ne lenne remekmű? (Még Van Meegeren halála után is akadt szakértő, aki amellett érvelt, hogy van Meegeren hazudott erről a képről, és az valódi Vermeer.) Miért lenne valami kevésbé szép pusztán azért, mert nem egy híres régi mester munkája?

vermeer leány gyöngyfülbevalóvalTalán azért, felelhetnénk, mert a kép esztétikai értékét nem egyszerűen a vászon adja, hanem szerepet játszik benne az is, ahogy nézzük. Másként nézünk egy Vermeert és másként egy Vermeer-utánzatot. De miért is? Azért, mert Vermeerről tudjuk, hogy remekműveket festett? Akkor viszont a remekműveknek felismerhetőnek kell lennie anélkül, hogy tudnánk, kitől származnak. És ezzel visszajutottunk az eredeti kérdéshez: ami úgy néz ki, mint egy remekmű, miért ne lenne remekmű?

Egy másik lehetőség, hogy a remekművekben részben a művész eredetiségétvermeer levelet olvasó nő kékben csodáljuk. A művész alkot, a hamisító csak másol, ezért értékeljük többre az eredeti alkotásokat a hamisítványoknál. Van Meegeren esetében azonban ez a válasz nem hat meggyőzőnek. Van Meegeren nem létező képeket másolt. Az Emmauszi vacsora témaválasztása szinte arcátlanságnak tűnik, mert Vermeer nem festett vallási tárgyú képeket. De a stílust, mondhatnánk, azt van Meegeren mégiscsak másolta, nem teremtette, ennyiben tehát hiányzik belőle Vermeer eredetisége. De még ez sem stimmel tökéletesen. Az Emmauszi vacsora nagyon vermeeres, de nem egészen olyan, mint Vermeer más képei. Az arcoknak van egyfajta fotografikus minősége, amely némileg emlékeztet a korabeli fekete-fehér mozifilmekére. (Az egyik alak nagyon hasonlít Greta Garbóra!) Úgyis mondhatjuk tehát, hogy Van Meegeren továbbfejlesztette Vermeert.

Akkor Van Meegerent nem is annyira virtuóz hamisítónak, hanem méltatlanul el nem ismert festőnek kell tekintenünk?

Na mit gondolsz?

Nelson Goodman és Denis Dutton nyomán

2 hozzászólás

  1. ipartelep
    jan 25, 2014

    Az első mondatok olvastán azt hittem, hogy a dilemma arról fog szólni, hogy az, hogy valaki becsap egy nácit – az által, hogy nem eredeti képet ad neki – felmentést ad-e neki a hamisítás vétke alól. De nem erről szól a dilemma. Hanem egy teljesen esztétikai kérdésről szól.

    Sajnos, most kissé szomorú is vagyok amiatt, hogy az itt vázolt problémára nem tudok valamilyen más paradigmában válaszolni (mint ahogyan az a korábbi esetekben elő-előfordult, kilépve a blogposzt megadott válaszlehetőségei közül), hanem, meg kell maradnom a blogposzt által lefedett keretek között. Ugyanis most jól lefedte a blogposzt a kereteket.

    Bizony, én (is?) azt gondolom, hogy az esztétikai érték fogalma eléggé szubjektív (bár, mégis, vannak objektív elemei is), képlékeny, és semmiképpen nem egzakt.
    Mitől jó, vagy “remek” egy mű? Ez itt a z egyik kérdés. Mivel egzakt mérési lehetőségek híján – merthogy a művészet tárgya azt nem teszi lehetővé – csak véleményeket lehet egymással szembeszegezni, még a legjobb válasz erre az, hogy leginkább az a remekmű, amit a hozzá értő, autentikus szakmai közösség annak minősít, vagy ha nem is egyöntetűen minősít úgy, de inkább hajlik arrafelé. Ez így persze tág teret ad a szubjektivizmusnak, de hát nincs mit tenni.

    Na most, mégis, lehet objektív szempontokat is definiálni. Pl. ugye, ha azt mondjuk, hogy: “csak eredeti mű – hamisítvány nem – lehet remekmű”, akkor ez egy viszonylag objektív szempont lenne. Attól eredeti egy mű, hogy “az a művész” készítette, akinek eleve tulajdonítják, és nem egy másik másolta.
    Ez az “eredetiségi feltétel” persze igen szűknek tűnik a jó művek elkülönítéséhez, hiszen attól még egyáltalán nem lesz jó valami hogy eredeti. Viszont, így, per definitionem, lehet “rossz”-nak nyilvánítani (a hamisítványt).

    No de, mitől hamisítvány, és mettől nem az? Én itt arra szavaznék, hogy a hasonlóság egy fokán túlmenve az. Ez a fok (mennyiség), sajnos nem határozható meg pontosan. Gondoljunk csak bele: Nem csak konkrét, művészi, művi hasonlóság lehet (mint a szóban forgó ügyben), hanem stílusbeli hasonlóságok is vannak. Pont ezért vannak a műfaji- vagy stílusirányzatok: Minden, ami egy stíluson belülre soroltatik, azok a művek valamilyen szempontból hasonlítanak egymásra. Persze _annyira nem_ hasonlítanak, hogy egyazon művész alkotásainak gondoljuk őket, csak annyira, hogy egy stílusba soroljuk be őket.

    Na most, ha túl szigorúak vagyunk, akkor minden, egyazon stíluson belüli mű, utánzás, másolás. Hiszen miután kialakult a stílus, elkezdték azt művelni (és egy idő után szükségképpen kialakul), a többiek már csak “stílusutánzók”. De ez ugye azért eléggé meredek vélemény lenne – nem is mond ilyet senki.

    No rövidre fogva: Az látszik, hogy itt is valamiféle folytonosság van. Amelyben mi a kategóriáinkkal próbálunk kétségbeesetten rendet vágni, és elhatárolgatni a dolgokat egymástól.
    Továbbá, az látszik, hogy a fenti esztétikai kérdés nem az objektív valóság egy kérdése, olyan értelemben, mint ahogy a “mennyi a Föld tömege?” egy amolyan kérdés. Egyszerűen csak definíciós, pragmatikai kérdés, hogy hogyan definiáljuk a hamisítványt. Hogyan célszerű definiálni, mettől hamisítvány, mi a jó nekünk ez ügyben.

    További kérdés, hogy egyáltalán kell-e ezt pontosan definiálni, előírni. Szerintem nem kell.

  2. fogkefe
    jan 31, 2014

    Szerintem fontos elkülönítenünk a művészt az alkotótól.

    Van, aki eszméletlen jó kéz koordinációval rendelkezik, így képes eljátszani egy Chopin Perckeringőt, de amúgy művészi tehetsége nincs. Egy PC/szintetizátor például ilyen. Beadom neki a kottát, az meg minden tizedmásodpercben legenerálja az adott zonogora hangot. Az eredmény ettől még nem műalkotás.

    Van aki megragadt rajzolásban egy óvódás szintjén, de rajzai, bár primítivek, bárki által lemásolhatóak, mégis olyan üzenetet adnak át, olyan nézőpontot mutatnak meg, hogy egy korszak gondolkodását alakítják át. Utóbbi rossz festő, de kiemelkedően jó művész.

    Ha valami művészi, az szerintem azt jelenti, hogy a világról, az “én”-ről és a világ és az “én” közötti kapcsolatról valami kiemelkedőt tud valamilyen alkotás formájában megmutatni. Egy műteremben elhelyezett toilett ilyen lehet.

    Egy szép festmény meg szimplán rendelkezik konzisztens stílusjegyekkel, szép, egymáshoz passzoló színekkel, mérhető tulajdonságokkal rendelkezik.

    Én úgy látom, hogy _minden_ művészi alkotás közkincs kell, hogy legyen, bárki által lemásolható, a művész személyétől független.
    Aki viszont a mai értelemben vett művészetekből akar megélni, az legyen jó alkotó. Tudjon jól, ügyesen festeni, zongoránzni, stb.

    Persze ez a két tulajdonság egymással erős kapcsolatban van, ritka az, hogy valaki jó dalszövegíró, zeneszerző anélkül, hogy legalább egy pár hangszeren jól tudjon játszani. Emelett aki jól tud játszani egy hangszeren, az már a saját magában rejlő művészi hajlamot jobban elő tudja szedni.

    Ha példával szeretnék élni, vehetem Roger Waters, a Pink Floyd basszusgitárosát. Szerintem egyáltalán nem jó zenész, nem játszik különösebben jól a hangszerén. Zenét se tud valami jól komponálni. Viszont eszméletlen jó dalszöveget tud írni. Ez abból látszik leginkább, hogyan változott meg a Pink Floyd zenéje ahogy ő kilépett, és milyen számokat írt szólókarrierjében.

    Vegyük például a “régi” Pink Floyd számokat, Animals vagy Dark Side of the Moon albumról. Ezek jó dalszöveggel, jó hangzással rendelkeznek, ÉS mindemellett tehetséges emberek adják elő.

    Aztán Waters lelépett, megírta a Perfect Sense számot. Zeneileg telejesen átlagos darab, dalszövege miatt viszont komoly művészi alkotás. Szólóban nem állt mellette David Gilmour, aki eszméletlen jó zenész, és aki zenét jól meg tudta volna komponálni.

    A Pink Floyd többi tagja együtt maradt, és megírták a The Divison Bell albumot. Ez megőrizte az eszméletlen magas zeneiséget, de dalszöveget nem volt olyan megrázó, elgondolkodtató, mint egy DSotM, vagy a The Wall.

    Roger Waters átlagos zenész, de igazi művészi tehetség.
    David Gilmour egy igazi gitárzseni, aki emellett igazi művész is, mert a dalok hangzását neki köszönhetjük.

    A művésziség szubjektív, egy alkotás minőségének megítélése már kevésbé. Például azt bárki megmondja, elég objektíven, hogy én pocsék festő vagyok, hisz minden festményemen látszik, hogy egy kezdő keze munkája. Ráadásul semmilyen képesítésem nincs, csak úgy egyszer elkezdtem festeni. Node azt már mindenki saját maga tudja csak elmondani, hogy számára az én festményem festékpazarlás-e, vagy igazi remekmű, amelyet befogadva már más szemmel nézi a világot.

    No akkor kanyarodjunk vissza a témához:

    Ez számomra azt is jelenti, hogy a cikkben szereplő másoló egy jó festő, akinek a munkáját ugyanúgy megbecsülhetjük. És ha tényleg fest saját kútfőből festményeket, aminek ugyanúgy komoly üzenete van, mint az eredeti festő műveinek, akkor igazi művész ő is.
    Ergo egyáltalán nem bűntetendő a tevékenysége, ehhez viszont az kellene, hogy az emberek se misztikálják túl a művész személyének fontosságát, és ekkor a hamisítónak sem számazhat abból semmilyen előnye, ha Vermeer neve alatt publikálja a művét.

    Röviden: Egy művész nem azért művész, mert szépen fest, hanem mert újat mutat. Ha egy hamisító folytatja ey művész munkásságát, és ő is képes újat mutatni, ugyanolyan jó művész ő is. De ha csak a stílusjegyeket másolja le, de nélkülözi a művészi gondolatokat a műve, akkor jó festő, de becsüljük meg ezt is.

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.