Ha a manipuláció megfoszt a szabadságtól, soha nem is lehetsz szabad?

A gonosz idegsebész a lesötétített autóban csak az alkalomra vár, hogy tesztelje a chipet, melyet a mit sem sejtő manipulation 1Alfréd agyába beültetett. Amikor a közértből kilépő néni zsebéből kicsúszik a pénztárca, leüt pár billentyűt a laptopján. A laptop rádiójelet küld chipnek, amely szélsőségesen önző és anyagias gondolati folyamatokat indít be. Alfréd lehajol, zsebre vágja a pénztárcát, és fütyörészve elsétál az ellenkező irányba. Alfréd ettől nem lesz szemétláda. Manipuláció áldozata, nem döntött szabadon. Szemétláda akkor lenne, ha szabad döntéséből nyúlná le a pénztárcát.

Amikor így ítélünk, adottnak vesszük, hogy az erkölcsi felelősség megköveteli a szabad döntést, s hogy vannak szabad döntéseink. Ha valaki azt felelné erre, hogy szabadság nem létezik, mert Alfréd tette a normális körülmények között is ugyanúgy okságilag meghatározott, mint amikor az idegsebész manipulációjának áldozata, azt aligha találnánk meggyőzőnek. Persze – felelnénk – Alfréd tettei okságilag meghatározottak: hogy mit tesz nem a véletlen műve. Csakhogy nem minden oksági meghatározottság zárja ki a szabadságot. Szabadnak éppen az olyan cselekedeteket tekintjük, amelyek bizonyos típusú oksági folyamatokból származnak. Hogy milyenből? Sokféle jelölt van. Mondhatjuk azt, hogy Alfréd tettének jelleméből kell fakadnia. Vagy azt, hogy Alfrédnak ne legyen semmiféle fenntartása a cselekedetét irányító vágyakkal szemben. Vagy a cselekedethez vezető folyamatnak érzékenynek kell lennie az indokokra, különös tekintettel a morális indokokra.

De biztos, hogy lényegi különbség van a manipulációs és a normális esetek között? Lássunk egy érvet amellett, hogy nincs.

Tegyük fel, hogy Alfrédot nem online manipulálják, hanem a chipet még gyerekkorában beültették, s az folyamatosan gondoskodik arról, hogy Alfréd többnyire önző és anyagias módon viselkedjen. Ez, ha úgy tetszik, offline manipuláció. Az, hogy Alfréd tetteit nem ad hoc befolyásolják, hanem előre beprogramozták, hogy milyen szempontok alapján döntsön, nem tűnik lényegi különbségnek. Alfréd tettei így is úgy is mások határozzák meg, ezért az offline manipuláció is kizárja a szabadságot.

A következő lépésben az offline chipes manipulációt cseréljük le a pszichológiai indoktrinációra. Alfrédba még kisgyerek korában elkezdték sulykolni, hogy egyedül ő számít a világon, és hogy a pénz mindenek feletti érték, s mire elérte azt a kort, amelyben képessé válhatott volna az indoktrinációt felismerni és meggátolni, már önző és anyagias lénnyé vált. Ha az előző esetben megtagadtuk Alfrédtól a szabadságot, ebben az esetben is meg kell tagadnunk, hiszen a chip és az indoktrináció közötti különbség nem tűnik fontosnak a szabadság szempontjából. Ugyanígy nem tűnik fontosnak, hogy Alfrédet nem egyvalaki programozza bizonyos fajta cselekedetekre, hanem inkább egy társadalmi csoport.

manipulation 2De ha az indoktrináció kizárja a szabadságot, akkor miért is lenne Alfréd szabad a normális esetben? A normális esetben Alfréd bármely cselekedetének hátterében számtalan tényező húzódik meg: genetikai adottságok, otthoni és iskolai szocializáció stb. Ezek együttesen oda vezetnek, hogy az adott pillanatban önző és anyagias érdekeinek engedjen. Ekkor viselkedésének sokféle, pontosan nem azonosítható oka van, de ezeket éppoly kevéssé választhatja meg, ahogy az online, az offline és az indoktrinációs esetben sem választhat. Az, hogy nem tudunk felmutatni senkit, sem gonosz idegsebészt, sem társadalmi csoportot, aki vagy amely azt akarná, hogy Alfréd ilyen és ilyen módon cselekedjen, szintén nem tűnik fontosnak.

Ha tehát az online manipuláció kizárja a szabadságot, akkor a normális esetben sincs szabadság, hiszen az offline manipulációtól az indoktrináción át a normális esetig jutva sehol nem észleltünk fontos különbséget. Így hát nincsen szabadság.

Vagy valahol hibás a gondolatmenet? Na, mit gondolsz?

Derk Pereboom nyomán

Demokratikus döntés – hogyan is?

discursive 1A háromfős bírói tanács emberölés ügyében fog ítélkezni, mégpedig többségi döntés alapján. Ahhoz, hogy a vádlottat bűnösnek mondják ki, két feltételnek kell teljesülnie:

(1) a vádlottnak szándékában állt megölni az áldozatot

(2) a vádlott megölte az áldozatot

Csakhogy a tanács tagjai között nincs egyetértés.

A bíró szerint mindkét feltétel teljesül

B bíró szerint csak (1)

C bíró szerint csak (2)

Vajon hogyan döntsenek?

Nos az (1) kérdésben két igen (A és B) áll egy nem-mel szemben, vagyis a többségi elv alapján a válasz igen. A (2) kérdésben szintén két igen (A és C) áll egy nem-mel szemben, így a válasz újfent igen. Mivel mindkét kérdésre igen a válasz, ki kell mondani, hogy a vádlott bűnös. Csakhogy a három bíró közül csak egy (A) tartja a vádlottat emberölésben bűnösnek. (B szerint (2) nem teljesül, C szerint (1)). Így a többségi elv alapján úgy kell dönteniük, hogy a vádlott emberölésben nem bűnös.

Ez nem ellentmondás, hanem dilemma, mert az ellentmondó ítéletekre különböző eljárással jutunk. Az első esetben többségi elv alapján döntünk a premisszákról, melyekből levonhatjuk a döntést a bűnösségre nézve. A második esetben minden bíró külön vonja le a következtetést a premisszákból, és az általunk levont konklúziókon futtatjuk a többségi elvet. Vajon melyik a helyes eljárás?

A racionalitás (és a jog) követelményeinek akkor teszünk eleget, ha a vádlottat akkor és csak akkor mondjuk ki bűnösnek, ha (1) és (2) is teljesül. Ha a premisszákon alkalmazzuk a döntési elvet, akkor a bírói tanács mint csoport racionálisan viselkedik, hiszen (1) és (2) teljesülése nyomán bűnösnek mondja az áldozatot, a csoport racionalitása azonban ütközik a bírók többségének (B és C) egyéni racionalitásával, hiszen többségük szerint a bűnösség valamelyik feltétele nem teljesül. Ha viszont az egyénileg levont konklúziókon alkalmazzuk a többségi elvet, akkor az egyéni racionalitás érvényesül, de a csoport mint egész irracionális, hiszen annak ellenére ártatlannak mondja ki a vádlottat, hogy a bűnösség mindkét feltételéről igaz, hogy a többségi álláspont szerint teljesül.

A dilemma bármilyen esetben felmerülhet, amikor valamilyen csoport demokratikus úton szeretne nyilvánosan megindokolható döntésre jutni – miért ezt a jelöltet támogatja a bizottság, miért fogadják el a szakszervezetek a cégvezetés ajánlatát, miért támogatja valamely szakmai szövetség a kormány törvényjavaslatát stb. Ha nincs demokratikus döntéshozatal, hanem az erősebb kutya … dönt, nincs dilemma sem. Ha nem kell a döntést megindokolni, vagyis nem kell megmutatni, hogy a releváns szempontok megítélése (a példában (1)-é és (2)-é) összhangban van a végső döntéssel (példánkban az ítélettel), akkor sincs dilemma: nem latolgatjuk a szempontokat, hanem szavazunk és kész. Csakhogy egy demokratikus társadalomban bizony gyakran megesik, hogy a dilemma feltételei adottak: a csoport demokratikusan működik, és nyilvánosan számot kell adnia döntéséről.

discursive 2Akkor melyik eljárást kövessük? A releváns szempontok, a döntés premisszái tekintetében érvényesítsük a többségi elvet, s fogadjuk el az ebből adódó konklúziót, vagy ki-ki egyénileg vonja le a konklúziót, azaz hozza meg saját döntését, s ezek után kerüljön sor a szavazásra? Melyik felel meg jobban a demokratikus döntéshozatal követelményeinek? És melyik lehet eredményesebb? Na, mit gondolsz?

Philip Pettit nyomán

De mégis, kinek az erkölcse?

A kanadai Hudson-öböltől északkeletre élő utkuk a világ legbékésebb népei közé tartoznak. Aggályosan kerülnek minden olyan viselkedést, amely konfliktusokat eredményezne. Szerények és visszafogottak, mert a dicsekvés ellenséges érzületet szül. Nem szívesen kérnek vagy ígérnek bármit is, mert a kérés elutasítása vagy ígéret nem teljesítése konfliktushoz vezet. Bármiféle erős érzelem, de különösen a harag kifejezését mélységesen helytelenítik. Ha egy utku dühös, egyszerűen elsétál. Hozzáállásukat jól szemlélteti az alábbi eset. Egy ízben turisták kölcsönkérték egy utku család egyik kenuját, majd miután tönkretették, kölcsönkérték a másikat is. Az utkuk között élő antropológus közbeavatkozott, és annak rendje és módja és módja szerint elmagyaráztak a turistáknak, hogy merre meddig. Onnantól az utkuk nem érintkeztek vele szívesen; mit sem számít, hogy az ő érdekeiket képviselte, az általa tanúsított konfrontatív magatartást nem tudták elfogadni.

utku

A Venezuela és Brazília határvidékén élő yanomamok nemhogy ódzkodnának a konfliktusoktól, hanem azon nyomban tettlegesen rendezik is őket. Ha egy férfi arra gyanakszik, hogy a felesége félrelépett egy másik férfivel – márpedig a yanomamo férfiak igen gyanakvóak – akkor pillanatokon belül méteres rudakkal kezdik csépelni egymást, úgyhogy nem is igen van yanomano férfi, akinek a fejét ne borítanák hegek. De ez szinte csak játék a többi törzzsel folytatott háborúkhoz képest. A yanomamo falvak állandó hadiállapotban vannak egymással, úgyhogy a férfiaknak több mint 40%-a erőszakos halált hal.

yanomami

Az utkukat mi valószínűleg bátortalannak, vagy éppenséggel pipogyának tartanánk. Szemükre vetnénk, hogy ahelyett, hogy kezelnék a konfliktusokat, nem is vállalják őket. A yanomamokat ezzel szemben erőszakosnak és durvának bélyegeznénk, akik képtelenek a konfliktusokat békés eszközökkel, civilizált módon megoldani. Persze az utkuk valami hasonlót mondanának – azaz inkább csak gondolnának – rólunk, mint mi a yanomamokról, a yanomamok pedig valahogy úgy ítélnének rólunk, mint mi az utkukról. Akkor kinek van igaza? Kinek az erkölcsi értékei helyesek? Hogyan lehetnek az erkölcsi értékeket megalapozni?

Azt modhatnánk, hogy ezek rossz kérdések. Minden társadalomnak megvan a maga erkölcse, amely szabályozza, hogy mi a jó, és mi a rossz. Az ERKÖLCS – így, csupa nagybetűvel – nem létezik: csak erkölcsök vannak, s ezek mást-mást tekintenek értéknek, így alkalmanként másként minősítik ugyanazt a viselkedést.

Ez a válasz azonban csak addig hat meggyőzőnek, amíg utkukról, meg yanomamokról van szó, velük ugyanis nem szoktunk találkozni. De szoktunk találkozni politikusokkal, akik szerint a népszerűség érdekében hazudozni dicséretes, ám hazugságot vagy akár csak tévedést is beismerni bűn. Szoktunk találkozni vállalkozókkal, akik szerint magán célú kiadás után áfát visszaigényelni vagy nem adni számlát teljesen elfogadható, másként tenni pedig az élhetetlenség jele. A politikus-erkölcsöt vagy a vállakozó-erkölcsöt legtöbben vonakodnánk az utku-erkölcs vagy a yanomamo-erkölcs mintájára önálló erkölcsként elfogadni. De miért is?

Megpróbálkozhatnánk azzal válasszal, hogy yanomamo és utku kultúra van, de politikus-kultúra és vállalkozó-kultúra nincs, csak magyar kultúra. Ám ezzel igencsak sok bonyodalmat zúdítanánk magunkra. Először is van politikus-kultúra és vállalkozó-kultúra. Másodszor, a politikusok és a vállalkozók részei a magyar kultúrának. Harmadszor, hogyan lehetne azonosítani azt, akire a magyar kultúra szabályai vonatkoznak? Vonatkoznak-e az ide települt kínaira? Csak akkor, ha tud magyarul? Vagy csak akkor, ha magyar állampolgár? Negyedszer, miért a magyar kultúra számít, miért nem az európai kultúra?

Az erkölcsi relativizmus „jó messze” nagyon kényelmes pozíciónak tűnik, mert megúszhatjuk vele azt a kérdést, hogy miért a mi értékeink helyesek. Viszont, ha „jó messze” elfogadjuk, „idehaza” is el kell fogadnunk, ami már nem jó, mert akkor azokat sem ítélhetjük el, akiket pedig el akarnánk ítélni. Akkor most hogy is van ez? Na, mit gondolsz?

Az akarat diadala?

vekkert-lenyom-200x200Bip-bip. Bip-bip. Kitti az órára pillant. Tudja, jobb volna felkelni és nekilátni annak a nyomorult szakdolgozatnak, másként nem készül el határidőre. De sötét van még, és az ágy olyan jó meleg. Kitti lecsapja a vekkert, és az ágyban marad.

Késő este van, már csak Bea és Máté vannak az irodában. Bea fizikailag és intellektuálisan is vonzódik Mátéhoz, és érzi, hogy Máté is így van ezzel. bal-just-another-day-at-the-office-for-don-and-megan-draper-20120429-300x225Beának azonban férje és gyerekei vannak, és tulajdonképpen boldog velük. Úgy gondolja, hogy nem lenne szabad kikezdenie Mátéval, mert annak súlyos következményei lehetnek. Mégis feláll, odamegy Mátéhoz, ráül az íróasztala szélére, keresztbe teszi a lábát, és rámosolyog.

Foods that make you fat fastViktor hosszasan nézegeti az étlapon a diétás ételeket. Erősen vesztésre áll a kilókkal folytatott harcban, a koleszterin szintje is magas, s az orvos azt mondta, hogy ennek már fele sem tréfa. Tudja jól, hogy valami könnyűt kellene választania. Amikor azonban a pincér odalép hozzá, habozás nélkül sertéscsülköt rendel.

Az ilyen eseteket, melyeket mind jól ismerünk, akaratgyengeségként szokás leírni, mivel a cselekvőnek úgymond nem elég erős az akarata ahhoz, hogy azt tegye, amit helyesnek gondol. Az akaratgyenge cselekedeteknek három fő jellemzőjük van:

1. szándékosak – Kitti nem véletlenül kapcsolja ki a vekkert, Bea nem szórakozottságból kezd ki Mátéval, Viktor nem nyelvbotlásból rendel csülköt.

2. a cselekvő tudja, hogy mást is tehetne – Kitti tudja, hogy felkelhetne, Bea, hogy maradhatna a fenekén, Viktor, hogy brokkolit is rendelhetne.

3. a cselekvő úgy ítéli meg, hogy jobb lenne, ha mást tenne – Kitti azt tartaná jobbnak, ha felkelne, Bea azt, ha megmaradna a fenekén, Viktor azt, ha valami diétásat választana.

Ugyanakkor az alábbi két kijelentés igaznak tűnik.

(1)   Ha egy cselekedetet helyesebbnek ítélünk a másiknál, azt akarjuk jobban.

Például, ha János úgy ítéli meg, hogy helyesebb a főnök tervét dicsérnie, mint bírálnia, akkor dicsérni akarja majd, nem bírálni.

(2)   Ha két lehetséges cselekedet közül az egyiket inkább akarjuk, és a kettő közül valamelyiket szándékosan végrehajtjuk, azt hajtjuk végre szándékosan, amelyiket inkább akarjuk.

Mondjuk János dicsérni akarja a főnök elgondolását, nem bírálni. Ekkor, ha szándékosan megteszi valamelyiket, dicsérni fogja. A kijelentés megengedi, hogy azt csinálja, amit kevésbé akar, amíg azt nem szándékosan teszi. Tehát (1)-nek nem mond ellent, ha János szórakozottságból marhaságnak minősíti a főnök tervét. Csak azt zárja ki, hogy az ember szándékosan azt tegye, amit kevésbé akar.

Akkor most térjünk vissza bármelyik esetre, mondjuk Kittiére. Kitti helyesebbnek ítéli, ha felkel, mint ha fekve marad. (1)-ből következően: inkább akar felkelni, mint fekve maradni. Vegyük ehhez hozzá, hogy Kitti egyformán képes mindkét cselekedetre, s valamelyiket szándékosan meg is teszi. (2)-ből ekkor az következik, hogy felkel, hiszen ezt akarja jobban!

Vagyis: ha helyesen írtuk le Kitti körülményeit, és (1) és (2) igazak, akkor Kitti nem maradhat fekve! Ugyanilyen módon, Bea sem kezdhet ki Mátéval, és Viktor sem rendelhet csülköt! Teljesen általánosan fogalmazva: ha helyes az akaratgyenge cselekedetek fenti jellemzése, tovább (1) és (2) igazak, akkor nem lehetségesek akaratgyenge cselekedetek. Márpedig olyan esetek, mint amilyen Kittié, Beáé és Viktoré igenis előfordulnak. Valami nem stimmel. De vajon mi?

Na mit gondolsz?

Arisztotelész és Donald Davidson nyomán

Kié legyen a furulya?

Tegyük fel, egy gyerektáborban pedagógusként vagy gyerekvigyázóként dolgozol. Egyik nap sírva odajön hozzád három gyerek, mert nem tudják eldönteni, kié legyen a náluk lévő furulya. Alda, Borka és Cili a következő indokokkal hozakodnak elő:

Alda: Nekem jár a furulya, mert én faragtam ki!

Borka: A furulya engem illet, mert én járok zeneiskolába és egyedül én tudok játszani rajta!

Cili: A furulyát nekem kell megkapnom, mert Aldának és Borkának nagyon sok más játéka van, mi azonban szegények vagyunk és alig van játékom.

A gyerekek természetesen igazat mondanak. Vagyis valóban Alda faragta a furulyát, valóban csak Borka tud furulyázni hármójuk közül és valóban Cili a legszegényebb, akinek alig van játéka. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy nincs a közelben több alapanyag ahhoz, hogy Alda új furulyákat faragjon. És persze a furulya feldarabolásának nem volna sok értelme. Kinek add hát a furulyát?

Némileg leegyszerűsítve háromféleképp okoskodhatsz.

(1) Egy tárgy tulajdonjoga azt illeti, aki azt munkája eredményeképp létrehozta. Vagyis azé a furulya, aki energiát, időt fektetett abba, hogy a hangszer elkészüljön. Tehát Aldának kell adnod. Ilyen nézeteket általában a libertariánusok vallanak, akik szerint minden embernek vannak olyan jogai (például élethez való jog, munkájának eredményéhez való jog stb.), amelyet senki más semmilyen körülmények között nem sérthet meg.

(2) Annak kell megkapnia a furulyát, aki tényleg hasznát is tudja venni. Mivel csak Borka tud furulyázni, és minden bizonnyal ő tudja a hallgatóságnak is a legnagyobb élvezetet okozni, Borkát illeti a hangszer. Ez a haszonelvű gondolkodás alapja. E szerint a legnagyobb élvezetet, vagy hasznosságot kell szem előtt tartani minden más értékkel szemben.

(3) Aldának és Borkának sokkal több játéka van, mint Cilinek. Ha Cili kapná a furulyát, neki is lenne végre valamije, amivel játszani tudna. Tehát neki kell megkapnia. Így az egalitaristák érvelnek. Vagyis akkor méltányos az eszközök (például a játékok) elosztása, ha mindenkinek ugyanannyi jut, amellyel aztán mindenki azt kezd, amit akar és tud.

A három közül melyik megfontolás a legerősebb? Alda tulajdonjoga a munkája eredménye felett? Borka és a hallgatóságának szellemi élvezete? Vagy inkább a Cilivel szembeni méltányosság?

lady-justitiaVegyük észre: ha bármelyiküknek odaadod a furulyát, akkor óhatatlanul megsérted a másik kettőt. No, nem (csak) az érzéseiket, hanem a mellettük szóló érveket is. Ha Aldának adod, akkor még nagyobb lesz az egyenlőtlenség Alda és Cili között, mint eddig volt, és Alda kevésbé fogja élvezni a játékot, mint Borka élvezné, aki tényleg tudott volna dallamokat előcsalogatni a hangszerből. Ha Borkának adod, akkor megsérted Alda jogát a munkája gyümölcséhez, és szintén nő az egyenlőtlenség a gyerekek között. Ha Cilinek adod, akkor megsérted Alda jogát, és Borka is csak szomorúan nézheti, hogy Cili ügyetlenkedik a hangszerrel.

Vagyis nem lehetsz egyszerre libertariánus, haszonelvű és egalitarista. Az ezek mellett felhozott megfontolások sajnos kizárják egymást. Neked márpedig mindenképpen döntened kell valamelyik gyerek mellett. Következésképpen súlyoznod kell az értékeket, amelyekre e megfontolások támaszkodnak.

Melyik mellett kötelezed el magad?

Végezetül tegyük fel, hogy nem pedagógus/gyerekvigyázó vagy a táborban, hanem az ország felelős vezetője! Hogyan (milyen elvek szerint) osztanád el/újra az országban megtermelt jövedelmeket?

 Amartya Sen nyomán

Ui.: Végső megoldásként persze még mindig megtarthatod magadnak a furulyát.

 

A nyomozó és Kant

A tizenegy éves Jakob von Metzlert, egy bankár fiát, 2002. szeptember 27-én, az iskolából hazafelé menet elrabolták. Két nappal később az egymillió eurós váltságdíjat Magnus Gäfgen joghallgató vette át. A rendőrség követte Gäfgent, aki nyomban vásárolt egy új Mercedest, és befizetett egy külföldi utazásra. Miután semmit nem tett Jakob elengedésére, szeptember 30-án letartóztatták, és lakásán meg is találták a váltságdíj maradékát. Gäfgen nem árulta el a fiú hollétét, hanem összevissza hazudozott. A kirendelt ezerfős rendőralakulat is hiába kutatott Jakob után. „Tudtuk, hogy Jakob talán egy földbe ásott lyukban fekszik és lassan meghal”, nyilatkozta később az egyik rendőr.

daschnerOktóber 1-én Wolfgang Daschner, a frankfurti rendőrség helyettes vezetője példátlan döntést hoz. Utasítja beosztottját, Ortwin Ennigkeit főfelügyelőt, hogy fenyegesse kínzással Gäfgent. A főfelügyelő közli Gäfgennel, hogy már úton van egy specialista, aki olyan fájdalmat tud okozni, amilyet még nem élt át. Gäfgen megtörik, és elárulja Jakob hollétét. A rendőrök azonban csak a holttestét találják meg. Elrablója már az első nap megfojtotta.

Az eset hatalmas vitát kavart. Egyfelől, a rendőrkapitány döntése nagyon is érthetőnek tűnik. Meg akarta menteni a fiú életet. Megéri a fiú hollétére vonatkozó információ azt az árat, hogy fájdalmat okozzunk valakinek és magunkra vegyük azt a pszichológiai terhet, amelyet a kínzás okoz? Ha így tesszük fel a kérdést, nem lehet azt válaszolni, hogy nem éri meg.

Másfelől a döntés a modern törvénykezés erkölcsi alapjait feszegeti. Németország alaptörvényének 1. cikkelyének 1. bekezdése kimondja, hogy az emberi méltóság sérthetetlen; az államhatalomnak kötelessége tiszteletben tartani és védelmezni. Az „emberi méltóság” nem azt a fajta megbecsülést jelenti, amely kiválósága, azaz érdemei alapján jár ki valakinek – a Nobel-díjas kutatónak vagy az aranylabdás futballistának vagy a jó tanárnak –, hanem azt a tiszteletet, amely minden embert megillet, függetlenül teljesítményétől, jó vagy rossz tulajdonságaitól. Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, az ENSZ egyik legfontosabb dokumentuma, különösen világosan fogalmaz, amikor „inherens” méltóságról beszél.

kantE fogalom Kanttól származik, aki így írt: „Cselekedj úgy, hogy az emberiséget mind saját személyedben, mind mindenki más személyében mindig célnak is, sohasem pusztán eszköznek tekintsd”. Ha valamit eszköznek tekintünk, akkor értékét hasznossága adja. Ezt az instrumentális értéket összehasonlíthatjuk más eszközök értékével. Megéri ez a telefon az árát? Annak, hogy az embert eszköznek is tekintsük, nincs akadálya: a munkaadó mérlegelheti, hogy mennyit ér meg neki valakinek a munkaereje és szaktudása. Az, hogy az emberi lényeket mindig célnak is kell tekintenünk, hogy meg kell adnunk nekik azt a tiszteletet, amely pusztán ember mivoltuknál fogva kijár nekik, azt jelenti, hogy bizonyos dolgok nem szerepelhetnek az ár-érték kalkulációban. A munkaadó ajánlhat extrafizetést azért, hogy alkalmazottja túlórázzon, de nem ajánlhat extrafizetést azért, hogy betegen is dolgozzon, vagy hogy taperolhassa.

Az emberi méltóságot azért tekintjük az emberi jogok alapjának, mert ha nem ismerjük el, akkor mindenkivel bármit meg lehet tenni, s csak az a kérdés, megéri-e. Éppen ahogy Dürrenmatt drámájában az öreg hölgy egymilliárdot ajánl szülővárosa lakóinak, ha megölik egykori szerelmét, aki teherbe ejtette, majd cserben hagyta. Ha pedig elismerjük az emberi méltóságot, azt kell mondanunk, hogy a rendőrkapitány olyasmivel kalkulál, amivel nem szabad. Az a kérdés, hogy a Magnus Gäfgentől megszerezhető információ elég értékes-e ahhoz, hogy a megszerzéséért cserébe megkínozzuk, ugyanolyan természetű, mint az öreg hölgy ajánlata.

Na, mit gondolsz, helyesen döntött a rendőrkapitány?

 

Immanuel Kant nyomán

 ***

Jogi következmények

 Daschner feljegyzést készített eljárásáról, és eljuttatta az államügyészségnek, amely vádat emelt ellene, amiért beosztottját bűncselekmény elkövetésére vette rá. A bíróság bűnösnek találta, s az ítélet indoklásában az alaptörvény említett bekezdésére hivatkozott. Az indoklás kitér arra is, hogy vannak határesetek, amelyben az élet védelme elsőbbséget élvez az elkövető emberi méltóságával szemben, ám ezt nem tartotta ilyennek. Mindazonáltal Daschnert mindössze 10.800 euró pénzbüntetésre ítélte, jóllehet ilyen vád alapján alapesetben 6 hónaptól 5 évig terjedő elzárást szoktak kiszabni. (Ennigkeit főfelügyelőt kényszerítés vádjában találták bűnösnek, s szintén enyhe, 3.600 eurós pénzbüntetést szabtak ki rá. A pénzbüntetést mindkettőjüknél egy évre felfüggesztették.) A hesseni belügyminisztérium által elrendelt fegyelmi eljárásban Daschnert nem találták vétkesnek. Wiesbadenbe helyezték át, ahol a hesseni rendőrség technikai, logisztikai és adminisztratív vezetőjeként szolgált 2008-as nyugdíjba vonulásáig.

Magnus Gäfgent életfogytiglanra ítélték. 2005-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, és új eljárást követelt. A bíróság első fokon és másodfokon is ellene döntött. Mindazonáltal a másodfokú ítélet azt is kimondta, hogy Németország nem szolgáltatott kellő elégtételt azzal, hogy a német bíróság kimondta emberi méltóságának megsértését. Az ítélet egyebek között kevesellte a Daschnerre és Ennigkeitra kirótt büntetést, mely a bíróság megítélése szerint nem áll arányban tetteik súlyával, és nem bír kellő visszatartó erővel. A döntés nyomán indított kártérítési perben Gäfgennek 3.000 eurót ítéltek. Ezzel 2012. október 10-én az ügy jogilag lezárult.