Vallásos hit mint kockázatkezelés?

Lehet-e hinni Istenben elégséges bizonyítékok nélkül? Hajlamosak lennének rávágni, hogy nem: bizonyítékok nélkül semmiben sem szabad hinni, sem Istenben, sem abban, hogy nyersz a lottón. De biztos, hogy ez az ismeretelméleti elv helyes?

Vegyünk egy gátlásos kamaszt, aki első randevújára készül, és a lány nagyon tetszik neki. Semmiféle bizonyítéka nincs arra nézve, hogy a randi jól fog sikerülni. Rosszul teszi, ha mégis azt hiszi? Nem! Ha ezt hiszi, felszabadultabban fog viselkedni, s így sokkal valószínűbb, hogy a randi tényleg jól fog sikerülni.

A dolgot nézhetjük így. Adott egy kijelentés és a tagadása, s ebben a pillanatban még egyiket sem hiszed. A kérdés nyitott számodra. Nem azért, mert még nem gondolkodtál el rajta, hanem mert nincsenek perdöntő bizonyítékaid egyik lehetőség mellett sem. Mármost hiteink kialakításánál két dologra kell törekednünk: ne higgyük azt, ami hamis és higgyük azt, ami igaz. Az az elv, hogy semmit ne higgyünk elégséges bizonyíték nélkül, biztos recept a hamisság elkerülésére, de követésének az az ára, hogy esetleg nem hiszünk bizonyos igazságokat. Ilyenkor mérlegelnünk kell, hogy mi jelent nagyobb veszélyt, ha hamisságot hiszünk, vagy ha elmulasztjuk az igazat hinni. A gátlásos kamasz helyesen dönt, ha bevállalja a hamisság kockázatát, mert a kockázatot ellensúlyozza a sikeres randi reménye.

Az Istenben való hit azért némileg más tészta: a randi sikerében való hit hozzájárulhat a randi sikeréhez, de az Istenben való hit hajszállal sem növeli annak a valószínűségét, hogy Isten létezik.

will to believeAkkor vegyünk egy másik példát. Rendes állásod van, de megtalál az egyszer az életben adódó nagy lehetőség: a munka, amire mindig is vágytál. Sajnos nem tudod, fog-e menni. Simán lehetséges, hogy a próbaidő után lapátra tesznek, s akkor ott állsz majd állás nélkül. És muszáj döntened: ha vacillálsz, más kapja meg. Csak akkor érdemes felmondanod, és bevállalni az álommelót, ha azt hiszed, hogy menni fog. Érdemes elhinned ezt? Ebben a helyzetben fel kell mérned a kockázatokat. Mi a veszélyesebb: ha tévesen hiszed azt, hogy bejön az álommeló, vagy ha nem hiszed ezt, holott bejönne, vagyis ha elmulasztod elhinni az igazat? Ebben esetben nem feltétlenül hiba elégséges bizonyíték nélkül azt hinni, hogy bejön. Neked kell elvégezned a kockázatelemzést, és dönthetsz úgy, hogy megéri bevállalni a tévedés kockázatát az igazság reményében.

Ez azt sugallja, hogy amennyiben

  • nyitott kérdésről van szó, vagyis a két lehetőség egyformán hihetőnek tűnik számodra,
  • a döntés fontos: nagyon sok múlik azon, hogy mit hiszel,
  • rá vagy kényszerítve a választásra: nem várhatsz amíg olyan bizonyítékokra teszel szert, amelyek eldöntik a kérdést,

akkor nem ésszerűtlen elégséges bizonyítékok hiányában hinned valamit.

Ezek a feltételek pedig az Istenben való hit esetében is fennállnak annak a számára, aki nem meggyőződéses ateista. (Az ateista számára a kérdés nem nyitott.) Ennélfogva nem ésszerűtlen Istenben hinni, még ha létezése mellett nincs is elégséges bizonyíték. Már amennyiben helyes ez a gondolatmenet. De vajon helyes-e? Na, mit gondolsz?

William James nyomán

Nincsenek csodák?

Ugye úgy gondolod, hogy nincsenek? Soha senki se nem járt a vízen, nem támasztott fel halottakat, nem szaporított kenyeret és halat, stb. A tudomány és a hétköznapi tapasztalat kizárja ennek a lehetőségét. Ha ez így van, ez nem pusztán azt jelenti, hogy történetesen úgy esett, hogy senki nem tett csodát. Vagyis nem arról van szó, hogy például valaki járhatott volna a vízen, de valamiért elmulasztotta a lehetőséget, hanem hogy nem lehet a vízen járni, és pont.
Vagyis

(L) A csodák lehetetlenek.raise the dead

Vajon be lehet-e ezt bizonyítani olyasvalaki ellenében, aki szerint igenis történtek csodák? Az illető például erre hivatkozna, hogy megbízható szemtanúk tanúsítják, hogy

(V) Valamikor réges-régen valaki egyszer járt a vízen.

Nyilván azt gondolod, hogy a szemtanúk hazudtak, káprázott a szemük, túl sok bort ittak. Sajnos a szemtanúk rég halottak, s immár nem kérdezhetjük ki őket, ahogy az állítólagos vízen járót sem invitálhatjuk közénk egy röpke kísérlet erejéig. Így (V)-t közvetlenül nem cáfolhatjuk.
Szintén nem cáfolhatjuk arra való hivatkozással, hogy soha senki nem látta, hogy valaki a vízen járt volna, mert a csodahívő szerint valakik igenis láttak ilyesmit. Vagyis ha az emberi nem eddigi tapasztalatára hivatkoznánk, körben forgó módon okoskodnánk.

walk on waterKövetkezőnek megpróbálkozhatunk azzal, hogy (V) hamisságát egyedi megfigyelések a tudomány törvényei révén igazoljuk. Azt mondjuk: adottnak véve a gravitáció törvényét, az ember és a víz fajsúlyát, a nyomás, erő és felület összefüggését, az emberi talp alapterületét, valamint a víz felületi feszültségét, kiszámíthatjuk, hogy aki vízre lép, az elmerül. Ezzel azonban csak tovább toltuk a problémát, hiszen a csodahívő úgy érvelhet, hogy mivel (V) igaz, a tudományos következtetés valamelyik premisszájának hamisnak kell lennie.

Így nem marad más lehetőség, hogy azt (V)-t (L) alapján cáfoljuk. Mivel a csodák lehetetnek, a vízen járni pedig csoda volna, soha senki nem járt a vízen. Ebben az esetben viszont előfeltételezzük (L)-t, amit igazolni akartunk, vagyis okoskodásunk újra körben forog.

Ha az mind igaz, (V)-t nem cáfolhatjuk, ezért (L)-t sem igazolhatjuk. Gondolhatod ugyan azt, hogy nincsenek csodák, de ezt nem vagy képes alátámasztani. Ismeretelméleti szempontból semmivel sem vagy jobb helyzetben a csodahívőnél. Hiába vádolod a csodahívőt azzal, hogy hite megalapozhatatlan, ő ugyanilyen jogosan vádol téged ezzel. A te hited semmivel sem megalapozottabb az övénél. Vagy lehet, hogy valamit nem vettünk számításba? Te mit gondolsz?

Isten, Converse és SuperConverse

Általában azt gondoljuk, hogy a hívő és az ateista ugyanazt érti az „Isten” szón, csak éppen egyikük állítja, a másikuk tagadja, hogy Isten létezik. Akkor most induljunk ki abból, hogy a keresztény tradícióban mit jelent.

(1) Isten = a lény, akinél tökéletesebb nem lehetséges.

A kereszténység Istene mindentudó, mindenható és végtelenül jó, amivel kétségkívül elég magasra teszi a lécet. Való igaz, hogy a Converse cipőkkel ellentétben nem mondható el róla, hogy kényelmes lenne, de gondoljunk bele, a kényelmesség nem versenghet a mindentudással és társaival. Valami nem lehet egyszerre mindentudó stb. és kényelmes, s ha választanunk kell, Isten tökéletessége biztosan veri a Converse cipőét. Valami ilyesmit jelent az, hogy Istennél tökéletesebb lény nem lehetséges.

(1) nem mondja ki Isten létezését, hiszen egyetlen definícióból sem következik, hogy a definiált dolog létezik. Ha a „nobelaranyost” úgy definiálom, hogy

nobelaranyos = aki Nobel-díjat és olimpiai aranyérmet is nyer,

abból nem következik, hogy létezik akár egyetlen nobelaranyos is.

Mármost az ateista sem tagadja, hogy

(2) Lehetséges, hogy Isten a valóságban is létezik.

Itt a „lehetőségnek” annak a tág értelméről van szó, amely szerint minden lehetséges, ami nem tartalmaz ellentmondást. Lehetségesek rózsaszín elefántok, lila tehenek, no meg nobelaranyosok és tisztességes politikusok, de nem lehetségesek derékszögű körök, nős agglegények és egysejtű kutyák. Mivel Isten fogalma nem tartalmaz ellentmondást, az ateista csak azt tagadja, hogy létezik, nem azt, hogy létezhetne.

Igaznak tűnik az is, hogy

(3) Annál, ami csak az értelemben létezik, de lehetséges, lehetséges valami tökéletesebb.

Gondolj el, mondjuk, egy SuperConverse cipőt, amely olyan különleges anyagból készül, hogy még a legnagyobb télben is melegen tartja a lábad, de a legforróbb nyárban sem izzadsz bele. Ilyen SuperConverse lehetséges, mert nem tartalmaz ellentmondást, de sajna csak az értelemben létezik. Gondolhatunk rá, vágyakozhatunk rá, de sehol sem kapni. Világos, hogy ennél a csak az értelemben létező SuperConverse-nél lehetséges valami tökéletesebb, mégpedig a valóságosan is létező SuperConverse. Ez utóbbi egyrészt lehetséges, másrészt tökéletesebb is lenne a csak az értelemben létező SuperConverse-nél, hiszen meg lehetne vásárolni, és fel lehetne húzni.

converse

Mármost az ateista szerint

(4) Isten csak az értelemben létezik.

 (2) alapján Isten lehetséges. (3) alapján pedig a csak az értelemben létező, ám lehetséges dolgoknál tökéletesebb dolgok is lehetségesek. Így az eddigiekből az következik, hogy

(5) A csak az értelemben létező Istennél lehetséges tökéletesebb lény is.

Egy olyan lény tudniillik, amely mindenben megegyezik Istennel, de a valóságban is létezik. – ugyanúgy, ahogy a valóságban létező SuperConverse tökéletesebb lenne a csak az értelemben létezőnél. Ennélfogva:

(6) Lehetséges Istennél tökéletesebb lény.

Ezzel azonban ellentmondásra jutunk, hiszen Istenről elfogadott definíciónk (1) kizárja ezt. Az ateista álláspontja tehát, hogy Isten csak az értelemben létezik (4), ellentmondásra vezet.

Amennyiben ez az érv helyes, az ateista álláspontja vagy ellentmondásos, vagy az ateista nem ugyanazt érti az „Isten” szón, mint a hívő. Vagy lehet, hogy az érvvel van baj?

Na, mit gondolsz?

Canterburyi Szent Anzelm nyomán

Miért létezik a Lánchíd?

A Lánchíd létezik – erről ne nyissunk vitát. A Lánchíd azonban nem létezik csak úgy magától, létezésének kell, hogy legyen valamilyen oka. Tkp. igen sok oka van, de válasszunk csak egyet: Széchenyi elhatározását, hogy megépítteti. Annak, hogy Széchenyi így határozott, megint csak igen sok oka van. Válasszuk bármelyiket. Ennek megint csak vannak további okai, és azoknak is, meg azoknak is, és így tovább. De ez nem mehet így a végtelenségig, valahol el kellett a történetnek kezdődnie! Tehát Isten létezik.

Ez egy kicsit gyors volt, lássuk lassabban! Alakulhatott volna úgy, hogy a Lánchíd nem létezik. A híd építésének sok ellenzője volt. Egyesek műszakilag megvalósíthatatlannak tartották, mások attól féltek, hogy a pillérek miatt feltorlódik a jég, és az árvizet okoz. Voltak olyanok is, akik azon háborogtak, hogy csorbítja a nemesek kiváltságait, ha a híd használatáért fizetniük kell. Amikor pedig Hídegylet felhívást intézett a pest-budai polgárokhoz, hogy járuljanak hozzá az építkezés költségeihez, a polgárok enyhén fogalmazva sem tülekedtek. Szóval nagyon is lehetséges lett volna, hogy Széchenyi besokall, és „Építsen nektek hidat a hóhér!” felkiáltással ejti a projektet. A Lánchíd tehát kontingens létező: megeshetett volna, hogy nem létezik. Mármost, ha valami, aminek nem kell léteznie, létezik, annak oka van. Tehát:

(1) Minden kontingens létezőnek van valamilyen oka.

(2) Az okok sora nem nyúlik a végtelenbe.

Miért is nem? Azt mondom, számolj el végtelenig, és szólj, ha befejezted. Nem fogsz szólni. Még akkor sem, ha halhatatlan vagy. De ugyanúgy, ahogy 0-tól indítva a számolást soha nem jutunk el a végtelenbe, mínusz végtelenből indítva a számolást sem juthatunk el a 0-hoz. Mármost minden létezőt valamilyen másik létező okoz, a 0. eseményt a -1. Ezt szintén valamilyen másik létező okozza, a -2., azt a -3., és így tovább. Ha az okok sora a végtelenbe nyúlik, akkor a 0. létezőhöz a mínusz végtelenedikből kell eljutni, ami lehetetlen.

(3) Ha az okok sora nem nyúlik a végtelenbe, akkor van egy szükségszerű létező.

Hogy miért? Egy kontingens létező oka vagy maga is kontingens létező, vagy szükségszerű létező, tehát olyasmi, aminek a nemlétezése – szemben a Lánchídéval – lehetetlen. Tegyük fel, hogy csak kontingens létezők vannak. Ha így van, (1) miatt mindegyik megkövetel egy másik létezőt. Körkörös okozás nincs, tehát nem fordul elő, hogy A okozza B-t, B C-t, C pedig A-t. Így egy létező okainak és azok okainak és azok okainak felsorolásakor mindig olyan létező kívántatik meg, melyet korábban nem említettük. Ha 1. létezőnek 2. az oka, 2.-nek pedig 3., akkor 3. oka bizony 4. lesz, nem 1. vagy 2. Így az okok sora a végtelenbe nyúlna. (2) miatt ez hamis. Tehát tévesen feltételeztük, hogy csak kontingens létezők vannak. Vagyis ha (2) igaz, nem csak kontingens létezők vannak, hanem egy szükségszerű létezőnek is lennie kell.

 (4) Tehát van egy szükségszerű létező.

Mármost Istenről azt szokás gondolni, hogy ő teremtette a világot, de őt magát nem teremtette senki. Isten tehát szükségszerű létező, minden esetleges létező végső oka. Az érv, ha helyes, alátámasztja egy ilyen lény létezését.

De helyes-e?

(Aquinói Szent Tamás nyomán)

Fogadjunk Istenre!

Van Isten vagy nincs Isten? A kérdés megkerülhetetlennek tűnik, főként azért, mert minden ember természeténél fogva törekszik a boldogságra, és életstratégiáit, mindennapi választásait és cselekvéseit ahhoz igazítja, ahogyan a boldogságot elképzeli. Márpedig a végső boldogság meghatározása rendkívüli mértékben függ attól, vajon a világnak és az emberi életnek van-e egy felsőbbrendű értelmi szerzője vagy nincsen. Ha az emberi élet pusztán az anyag véletlenszerű szerveződésének eredménye, és az emberi élet végérvényesen véget ér a halál pillanatában, akkor igaz az „egyszer élünk!”-elv, és mindent el kell követnünk, hogy boldogságunkat itt, a földi életben keressük és biztosítsuk magunknak. Ha azonban van Isten, akkor nagy valószínűséggel az emberi lét a halál után valamilyen más formában tovább folytatódik, és a boldogságot nem az evilági körülmények között kell elképzelni, hanem valamilyen más, egyelőre felfoghatatlan módon, ami azonban nagymértékben függ attól, hogyan éljük életünket a földi viszonyok között. Mivel nem tudjuk teljes bizonyossággal megállapítani sem azt, hogy van Isten, sem azt, hogy nincs, ezért választási helyzetben vagyunk. Mivel természetünkből kifolyólag a boldogságra törekszünk, a kérdésben döntenünk kell. A válasz ismeretlensége folytán nincsen más választásunk: fogadást kell kötnünk, azaz Isten létére vagy Isten nemlétére kell fogadnunk.


Lássuk csak! Ez az egész egy egyszerű „fej vagy írás” szerencsejátékra hasonlít, ahol egy tétet teszünk fel vagy a fejre, vagy az írásra, és ha veszítünk, elveszítjük a tétünket, ha nyerünk, megduplázzuk, vagy akár megsokszorozhatjuk azt. Mivel Isten létének kérdése eldönthetetlen, ezért a fej és az írás esélye egyaránt 50-50%, azaz a nyerés és a vesztés esélye egyenlő. Vajon melyik eshetőségre ésszerűbb fogadni ebben a szerencsejátékban, amelyben a feltett tét a véges életünk?

Mivel a nyerés és a vesztés valószínűsége egyenlő, azt kell megvizsgálnunk, hogy a játék lehetséges kimeneteleiben milyen nyereségre és milyen veszteségre számíthatunk. A játéknak négy lehetséges kimenetele van: arra fogadunk, hogy (I) nincs Isten és (I.1) nyerünk, vagy (I.2) veszítünk; arra fogadunk, hogy (II) van Isten és (II.1) nyerünk, vagy (II.2) veszítünk.

 

(I.1) Ha Isten ellen fogadunk és nyerünk, akkor megnyerjük a véges életünket, hiszen a boldogságot ebben az életben kerestük, és jó esetben meg is találtuk, azaz az életet helyes módon, az evilági élvezeteket kihasználva töltöttük.

(I.2) Ha Isten ellen fogadunk és veszítünk, akkor nagyot bukunk: ebben az életben nem kerestük Istent, nem foglalkoztunk vele, miközben ő az élet megalkotója, tehát a halál utáni létünk talán végtelen vezeklés lesz azért, amit itt elmulasztottunk.

(II.1) Ha Istenre fogadunk és nyerünk, akkor hatalmasat nyerünk: a földi életben is Istenben kerestük a boldogságot, úgy éltünk, mintha Isten létezne, lemondtunk az élvezetek hajszolásáról, önmegtartóztató módon, mértékletesen és etikusan éltünk, így a halál utáni életben végtelen boldogság jut osztályrészünkül.

(II.2) Ha Istenre fogadunk és veszítünk, akkor elvesztegettük az egyetlen, véges életünket. Úgy éltünk, mintha létezne Isten, benne kerestük a boldogságot, életünket azonban egy illúzióra alapoztuk, és hiába mondtunk le az élet élvezeteiről, a földi boldogságról.

nyerünk

veszítünk

 Isten ellen 1.1. evilági élvezetek 1.2. végtelen vezeklés
 Istenre 2.1 végtelen boldogság 2.2. elmulasztott élvezetek

 

Mit látunk tehát? Ebben a játékban kénytelenek vagyunk fogadni, a nyerési és a vesztési esélyek azonosak. Ha Istenre fogadunk akkor nyereség esetén végtelen boldogságot nyerünk, és veszteség esetén csak a véges életünk örömeit veszítjük el, viszont Isten ellen fogadva nyerés esetén csak a véges életünket nyerjük meg, miközben vesztés esetén végtelen vezeklés várhat ránk. Az egyik oldalon tehát végtelen boldogság és véges veszteség, míg a másikon véges boldogság és végtelen vezeklés áll. Röviden: végtelen nyerség és véges veszteség áll szemben végtelen veszteséggel és véges nyereséggel. Úgy tűnik egyértelműen ésszerűbb Istenre fogadnunk. Az érme csak a halálunk pillanatában esik le.

 (Blaise Pascal nyomán)

 Na, mit gondolsz?