Legyünk fatalisták?

A múlton nem lehet változtatni. Ha 2016-ban nem utaztál el Indiába, immár mindörökre igaz marad, hogy 2016-ban nem utaztál el Indiába. A jövő azonban nyitott: ha tavaly nem is tetted meg, idén, jövőre vagy később elutazhatsz oda. Következésképpen vannak meg nem valósult lehetőségek. 2010-ben, amikor 2016 még a jövőt jelentette, még lehetséges volt, hogy 2016-ban Indiába utazz. Ez a lehetőség azonban nem valósult meg. Legalábbis így szoktuk gondolni.

A fatalista szerint azonban nem így van: a jövő ugyanúgy meghatározott, mint a múlt. Életünk olyan, mint ha egy olyan vasúton utaznánk, amelynek pályáján nincs semmilyen letérő vagy elágazás. Lehet, hogy sorsod elvisz Indiába, lehet, hogy nem. De akárhogy is lesz, nem lehetett másként, mint ahogy lett. Ha eljutottál Indiába, meg volt írva, hogy eljussál oda; ha pedig nem jutottál el, akkor az volt megírva. Ha nem utaztál 2016-ban Indiába, nemcsak most nem lehetséges immár, hogy 2016-ban Indiába utazz, hanem soha nem volt az, még 2010-ben sem.

A fatalizmus melletti talán legeredetibb érv Diodórosz Kronosztól, a időszámításunk előtti 4. században élt görög filozófustól származik. Diodórosz szerint, ha feltételezzük, hogy vannak meg nem valósult lehetőségek, akkor ellentmondásra jutunk.

Tegyük fel például, hogy nem volt öt találatod a lottón, és nem is lesz. (Ez utóbbit persze nem tudhatjuk, csak a példa kedvéért feltételezzük).

(m)      Öttalálatosod van a lottón.

Ennélfogva, az m-re keresztelt mondat nem igaz most sem, és nem lesz igaz a jövőben sem. Aki elutasítja a fatalizmust, azt mondaná, hogy m egy meg nem valósult lehetőséget fejez ki. A fatalista azonban így érvel:

Vegyünk egy jövőbeli időpontot, mondjuk 2025. január elsejét. Onnan visszanézve megállapíthatjuk, hogy 2017-ben

(1) m nem volt igaz.

 Ebből az következik, hogy – ugyanúgy 2025-ből visszanézve – 2017-ben

(2) nem-m (azaz m tagadása) igaz volt.

Hogy továbbhaladjunk, térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, amellyel a poszt indult: a múlt nem változtatható meg, ezért a múltra vonatkozó kijelentések szükségszerűek. Bármi is történik a jövőben, egy múltra vonatkozó igaz kijelentés soha nem lehet hamis. Ezért, továbbra is 2025-ből szemlélve a dolgokat,

(3) nem-m szükségszerű.

2025-ből nézve ugyanis 2017 a múltban van. Ebből pedig az következik, hogy (továbbra is 2025-ből nézve)

(4) m lehetetlen.

Abból indultunk ki, hogy vannak soha meg nem valósuló lehetőségek – mondatok, amelyek nem igazak sem most, sem később, de lehetségesek –, s arra jutottunk, hogy az ilyen mondatok lehetetlenek.  De ami lehetséges, abból nem következhet lehetetlen. Vagyis soha meg nem valósuló lehetőségek nem léteznek. Akármi történt, annak így kellett lennie, s akármi történik is majd, nem történhet másként.

Téged meggyőzött az érv? Ha nem, mit gondolsz, mi lehet vele a baj?

Epiktétosz (Diodórosz Kronosz érvét az ő könyvéből ismerjük)

és Altrichter Ferenc nyomán

Fennmaradhat-e az, ami változik?

A fizikai tárgyakról – mint amilyenek a székek, a házak, a szalagkorlátok, a kutyák, a vízilovak vagy éppenséggel az emberek – azt szoktuk gondolni, hogy létezésük minden egyes pillanatában teljes egészében jelen vannak. Nem időbeli részek sorozatai, mint egy színházi előadás, egy koncert vagy egy válás. Az előadás 5. percében nincs jelen az egész előadás, csak az 5. perce. Az előadás egésze az első percének, a második percének stb. az összessége. Ugyanígy, a válás egésze sem létezik egyetlen pillanatban. A válókereset beadása csak egy része a válásnak, maga a válás egésze olyan részek sorozatából áll, mint a válókereset beadása, békéltető tárgyalás, a kereset megerősítése stb. egészen a válás kimondásáig. A fizikai tárgyakról azt szoktuk gondolni, hogy ebben a tekintetben egyáltalán nem olyanok mint az események vagy a folyamatok. Nevezzük ezt a fizikai tárgyak időn keresztüli azonosságának.

De vegyünk két másik meglehetősen nyilvánvaló dolgot. Az első az, hogy a fizikai tárgyak belső tulajdonságai időben változnak. A belső tulajdonságok azok, amelyekkel a dolog önmagában rendelkezik, függetlenül más dolgokhoz való viszonyaiktól. A szőke vagy barna, szép vagy okos, kövér vagy sovány: belső tulajdonságok. Az, hogy sötétebb a hajad Gézáénál, hogy két gyermek anyja vagy, hogy a Déli Sarknál közelebb vagy az Északihoz, nem belső tulajdonságok. Az, hogy a belső tulajdonságok időben változnak, meglehetősen nyilvánvaló. Tegnap a farmered koszos volt, ma tiszta. Az előbb borostás voltál, most frissen vagy borotválva. Nevezzük ezt minőségi változásnak.

A harmadik dolog az azonosak megkülönböztethetetlensége. Ezen azt értjük, hogy egyazon dolognak nem lehetnek különböző tulajdonságai. Ha te barna vagy, Géza meg szőke, akkor nem te vagy Géza. E nélkül az elv nélkül egyáltalán nem tudnánk a dolgok azonosságáról beszélni.

A gond az, hogy a fizikai tárgyak időn keresztüli azonossága, a minőségi változás és az azonosak megkülönböztethetetlensége egyszerre nem lehet igaz. Vegyük a farmert, amely az egyik nap (tegnap) tiszta, a másik nap (ma) koszos – a minőségi változás szerint van ilyen. Az időn keresztüli azonosság szerint a farmer tegnap és ma is teljes egészében jelen van – a farmer nem tegnapi részének és mai részének összessége, hanem végig ugyanaz a dolog. De az azonosak megkülönböztethetetlensége szerint egyazon dolognak nem lehetnek különböző tulajdonságai. Egy tiszta farmer nem lehet azonos egy koszos farmerrel, ezért ellentmondásra jutottunk. Abból indultunk ki, hogy adott egy dolog, ti. egy farmer, s arra jutottunk, hogy az nem egy dolog, hanem kettő!

Akkor most mit csináljuk? Mondjuk azt, hogy a fizikai tárgyak csak a jelenben léteznek, és ezért sem a jövőben, sem a múltban nincsenek tulajdonságaik, s így nem lehetnek más tulajdonságaik a múltban, mint a jelenben? Vagy mondjuk azt, hogy a fizikai tárgyak léteznek ugyan a jelenben, a múltban és a jövőben is, de minden egyes pillanatban csak egy időbeli részük létezik, s ők maguk ugyanúgy időbeli részek sorozatai, mint a színházi előadások vagy a válások? Vagy mondjuk azt, hogy egyáltalán nincsenek belső tulajdonságok, s az olyan állítólagos belső tulajdonságok, mint a szépség, okosság stb. valójában időpontokhoz vagy időintervallumokhoz való viszonyok? Vagy mit mondjunk? Te mit gondolsz?

David Lewis nyomán

Nincsen idő?

Azt, hogy a dolgok időben léteznek, kétféleképpen szoktuk elgondolni. (A) A múlt, jelen és jövő révén. Ami most még jövő, egyszer csak jelen lesz, azután meg múlt. Ancsának holnap lesz a szülinapja, eltelik egy nap, és megünnepeljük, aztán még egy nap, és már el is múlt a születésnapja. (B) Az előbb és később révén. Bea előbb tölti be 18-at, mint Csilla, Csilla később tölti be a 18-at, mint Bea.

mctaggart1Ez a kétféle elképzelés nem vezethető vissza egymásra. Egy eseményt bármilyen más eseménytől függetlenül lokalizálhatunk a múltban, a jelenben vagy a jövőben: a helye nem attól függ, hogy mi van előbb vagy később. Megfordítva: az, hogy egy esemény korábbi egy másiknál, nem határozza meg, hogy múltbeli, jelenbeli vagy jövőbeli.

Kezdjük (A)-val. Vegyünk az egyszerűség kedvéért egy pillanatnyi eseményt, mondjuk azt, hogy a futár becsenget az interneten megrendelt kütyüvel. Természetesen ez nem tartozhat egyformán a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz: a futár vagy már csengetett, vagy éppen most csenget, vagy csak a jövőben fog csengetni. Másfelől azonban mégis hozzátartozik mindháromhoz. Bármilyen múltbeli eseményre igaz, hogy volt jövőbeli és jelenbeli is. Ugyanígy, bármilyen jelenlegi eseményre igaz, hogy jövőbeli volt, és múltbeli lesz. Ebben nincs ellentmondás. Hogy a három szegmens melyikébe tartozik, azon múlik, hogy honnan nézzük. Például: más a múltbeli jelen, a jelenbeli jelen, és a jövőbeli jelen. De ezekre a bonyolultabb időmeghatározásokra ugyanaz igaz, mint az egyszerűekre: valami nem lehet egyszerre múltbeli jelen, jelenbeli jelen és jövőbeli jelen. De ha bármelyik időmeghatározás igaz egy eseményre valamely időpontban, akkor az összes többi igaz rá, noha más időpontokban. Ami most múltbeli múlt, az volt jelenbeli múlt, jövőbeli múlt, továbbá múltbeli jelen, jelenbeli jelen, stb. Vagyis az, hogy mely időmeghatározások állnak egy eseményre, megint csak azon múlik, hogy honnan nézzük. Más a múltbeli jelen a jelenben, a jelenbeli jelen a jelenben, és a jövőbeli jelen a jövőben. A kezdeti három időszegmensből kilenc (M/Je/Jö-beli M/Je/Jö), majd huszonhét (M/Je/Jö-beli M/Je/Jö a M/Je/Jö-ben).

Ezzel azonban elindul egy végtelen regresszus. Ahhoz, hogy egy eseményt besoroljuk a múltba, a jelenbe vagy a jövőbe, szükségünk van egy vonatkoztatási pontra. Aminek besorolása újabb vonatkoztatási pontot követel meg, és így tovább. Következésképpen, egy esemény időbeli helye (A) módon soha nem határozható meg.

„De hát” – mondhatná valaki –, „feleslegesen bonyolítjuk túl a dolgokat. Minden egyes esemény három részre osztja fel az időt: ami korábbi, az a múlt, ami későbbi, az a jövő, amelyik se nem korábbi, se nem későbbi az a jelen. A kütyü megrendelésének más események tartoznak a múltjába, a jelenébe, és a jövőjébe, mint a kütyü megérkezésének. Ennyi az egész.”

Igaz. De ekkor már nem (A) módon gondolkodunk az időről, hanem (B) módon – figyeljünk csak a kurzivált kifejezésekre! Ha így teszünk, úgymond alaposan méretre vágjuk a múltat, a jelent és a jövő. Csak valamilyen eseményhez képest beszélhetünk múltról, jelenről és jövőről. Múlt mindaz, ami előbbi, jövő mindaz, ami későbbi, jelen pedig mindaz, ami se nem korábbi, se nem későbbi.

A baj az, hogy ha az időt úgy fogjuk fel, mint amit az előbb és a később strukturál, akkor az időbeli létezés ugyanolyan, mint a térbeli létezés. Semmi nincs egyszerűen keleten. Magyarországról nézve Japán keleten van, Hawaiiról nézve nyugaton, Japánból nézve pedig se nem keleten, se nem nyugaton.

Csakhogy ebben van valami aggasztó. A térben tetszés szerint mozoghatunk: mehetünk keletre, és mehetünk nyugatra. Az időben azonban egy irányban mozgunk. (Ez még akkor is igaz, ha az időutazás fizikailag lehetséges – ld. http://namitgondolsz.blog.hu/2014/10/04/elore_a_multba_125 Miközben az időutazó visszatér a múltba, ő maga öregszik.)

Ami még rosszabb, a pusztán az előbb és később által rendezett időből valami nagyon fontos kimarad az idővel kapcsolatos tapasztalatunkból. Már előre rettegsz a Vámpír professzornál teendő vizsgádtól. Amikor befejezted, megkönnyebbülsz: hála Istennek, túl vagyok rajta. De nem attól rettegsz, amikor a vizsga később van, mint a könyvek fölötti gyötrődés. Attól rettegsz, ami a jövőben vár rád. És nem is attól könnyebbülsz meg, hogy a vizsga befejezése később van, mint a vizsga kezdete. Attól könnyebbülsz meg, hogy kész, vége van, immár a múlthoz tartozik. Reményeink, félelmeink, örömeink és bánataink nem az előbb és később által strukturált időhöz kötődnek, vagy az egyes eseményekhez képest definiált jövőhöz, jelenhez és múlthoz, hanem az önmagában vett jelenhez, múlthoz és jövőhöz.

Összegezzük, mire jutottunk. mctaggart2Ha az időről (A) módon gondolkodunk, végtelen regresszushoz jutunk. Ha pedig (B) módon, akkor nem ragadjuk meg az idő azon sajátosságait, amely a tértől megkülönbözteti. Nem az következik ebből, hogy az idő, ahogyan el szoktuk gondolni, valójában nem is létezik? Na, mit gondolsz?

 

  1. M. E. McTaggart nyomán

Ha igaz a matek, honnan tudhatjuk?

Íme két széles körben elfogadott megállapítás a matematikáról.

(1)       A matematikai mondatok igazsága, ugyanúgy mint a többi mondat igazsága, a mondat szerkezetén, a benne szerepelő szavak jelentésén és a tényeken múlik.

(2)       Van matematikai tudásunk. Valóban tudjuk, hogy 2+2=4, hogy végtelen sok természetes szám van, stb.

Vajon lehet-e mind a kettő igaz?

Kezdjük (1)-gyel. Vegyünk egy közönséges és egy matematikai mondatot.

(a)        Van olyan nagyváros, amely régebbi New Yorknál.

(b)       Van olyan tökéletes szám, amely nagyobb 17-nél.

Mindkét mondat szerkezete az alábbi sémát követi:

Van olyan FG, amely R viszonyban áll a-val.

Az ilyen szerkezetű mondatok abban az esetben igazak, ha az F tulajdonságú G-k valamelyike R viszonyban van egy bizonyos a dologgal. A különbség a két mondat között csak annyi, hogy az (a)-ban és (b)-ben szereplő szavak más tulajdonságokat, viszonyokat és dolgokat jelölnek.

benacerraf1 De ez a különbség fontos: a matematikai dolgok és tulajdonságok absztraktak szemben a közönséges dolgokkal. Nincs téridőbeli pozíciójuk, és nem vesznek részt oksági kapcsolatokban. Az 5 nincs sem Pesten, sem Budán, sem Európában, sem Amerikában. Az 5 nem eszik és nem iszik, de őt sem eszik vagy isszák. Amit pedig fel lehet írni a táblára és le lehet törölni a tábláról, az nem az 5, hanem az 5-öt jelölő jel.

Térjünk rá (2)-re. Elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a tudás megszerzéséhez megfelelő képességekre van szükség. A megismerési képességek kialakulását evolúciós úton magyarázzuk. Fejlett térlátásunk akkor alakult ki, amikor még a fák ágai között ugrándoztunk. Aki jobban becsülte meg a távolságokat, nem pottyant le, előbb érte el a banánt, stb., s így inkább hagyott hátra utódokat. Így a szelekciós nyomások a jobb térlátás irányába kormányozták azt a főemlős populációt, amelyből származunk. Persze ez még inkább csak egy magyarázat vázlata, s talán nem is ez a helyes magyarázat, de mindenesetre ilyen jellegű magyarázatra van szükség.

Csakhogy (1) nyomán oda jutottunk, hogy a matematikai mondatokat a számok, és hasonló absztrakt entitások viszonyai teszik igazzá. Nehéz elképzelni, hogy az absztrakt entitások megismerésére való képesség miféle evolúciós előnnyel járna. Egy számot nem lehet megenni, egy számmal nem lehet párzani, bár nem is fal fel bennünket.benacerraf2

Erre azt felelhetnénk, hogy legtöbb megismerési képességünk nem kecsegtet ilyen közvetlen haszonnal, hanem csak sok áttételen keresztül növeli evolúciós rátermettségünket. Pl. ha jobb vagy a hazugságok felismerésében, nagyobb valószínűséggel teszel szert magasabb státuszra a csoportban, ami anyagi előnyökkel jár. Mivel az anyagi előnyök vonzóbb partnerré tesznek, nagyobb valószínűséggel lesznek utódaid. A matematikai képességek esetében azonban ezeket az áttételeket is nehéz elképzelni. (Persze, ha jó vagy matekból, nagyobb valószínűséggel leszel bankigazgató – de hát hol voltak még bankok, amikor matematikai képességeink kifejlődtek!)

Azt is felelhetnénk, hogy a matematikai megismerés nem sajátos képességeken alapul, hanem olyan megismerési képességeken, amelyeknek igenis megvan a maga evolúciós haszna. De hát miféle megismerési képességeken? Az olyan, a tudományos megismerés során kihasznált képességeknek, mint az általános mintázatok és szabályszerűségek megragadása vagy az oksági hipotézisek felállítására való képesség, meglehet a maguk evolúciós haszna, de a matematika jelentős részben nem ilyen képességeken alapul.

Vagyis, ha alaposan utána gondolunk (1)-nek és (2)-nek, elég rejtélyesnek tűnik, hogyan lehetnek egyszerre igazak. Akkor feladjuk valamelyiket? Vagy mégis van mód az összeegyeztetésükre. Na, mit gondolsz?

Paul Benacerraf és Hartry Field nyomán

Nincsenek csodák?

Ugye úgy gondolod, hogy nincsenek? Soha senki se nem járt a vízen, nem támasztott fel halottakat, nem szaporított kenyeret és halat, stb. A tudomány és a hétköznapi tapasztalat kizárja ennek a lehetőségét. Ha ez így van, ez nem pusztán azt jelenti, hogy történetesen úgy esett, hogy senki nem tett csodát. Vagyis nem arról van szó, hogy például valaki járhatott volna a vízen, de valamiért elmulasztotta a lehetőséget, hanem hogy nem lehet a vízen járni, és pont.
Vagyis

(L) A csodák lehetetlenek.raise the dead

Vajon be lehet-e ezt bizonyítani olyasvalaki ellenében, aki szerint igenis történtek csodák? Az illető például erre hivatkozna, hogy megbízható szemtanúk tanúsítják, hogy

(V) Valamikor réges-régen valaki egyszer járt a vízen.

Nyilván azt gondolod, hogy a szemtanúk hazudtak, káprázott a szemük, túl sok bort ittak. Sajnos a szemtanúk rég halottak, s immár nem kérdezhetjük ki őket, ahogy az állítólagos vízen járót sem invitálhatjuk közénk egy röpke kísérlet erejéig. Így (V)-t közvetlenül nem cáfolhatjuk.
Szintén nem cáfolhatjuk arra való hivatkozással, hogy soha senki nem látta, hogy valaki a vízen járt volna, mert a csodahívő szerint valakik igenis láttak ilyesmit. Vagyis ha az emberi nem eddigi tapasztalatára hivatkoznánk, körben forgó módon okoskodnánk.

walk on waterKövetkezőnek megpróbálkozhatunk azzal, hogy (V) hamisságát egyedi megfigyelések a tudomány törvényei révén igazoljuk. Azt mondjuk: adottnak véve a gravitáció törvényét, az ember és a víz fajsúlyát, a nyomás, erő és felület összefüggését, az emberi talp alapterületét, valamint a víz felületi feszültségét, kiszámíthatjuk, hogy aki vízre lép, az elmerül. Ezzel azonban csak tovább toltuk a problémát, hiszen a csodahívő úgy érvelhet, hogy mivel (V) igaz, a tudományos következtetés valamelyik premisszájának hamisnak kell lennie.

Így nem marad más lehetőség, hogy azt (V)-t (L) alapján cáfoljuk. Mivel a csodák lehetetnek, a vízen járni pedig csoda volna, soha senki nem járt a vízen. Ebben az esetben viszont előfeltételezzük (L)-t, amit igazolni akartunk, vagyis okoskodásunk újra körben forog.

Ha az mind igaz, (V)-t nem cáfolhatjuk, ezért (L)-t sem igazolhatjuk. Gondolhatod ugyan azt, hogy nincsenek csodák, de ezt nem vagy képes alátámasztani. Ismeretelméleti szempontból semmivel sem vagy jobb helyzetben a csodahívőnél. Hiába vádolod a csodahívőt azzal, hogy hite megalapozhatatlan, ő ugyanilyen jogosan vádol téged ezzel. A te hited semmivel sem megalapozottabb az övénél. Vagy lehet, hogy valamit nem vettünk számításba? Te mit gondolsz?

Ki törte be az ablakot?

Zsuzsi és Vili, a rosszcsont testvérek, éppen azon versenyeznek, melyikük tudja eltalálni a szomszéd néni shatteredglasswindow 2mosókonyhájának kisablakát. Vili egy szemvillantásnyival gyorsabb, és az ő köve talál először a célba, míg Zsuzsa köve egy pillanattal később, a már kitört ablakon repül keresztül. Bár Zsuzsi is büntetést érdemel, nyilvánvaló, hogy az ablakot Vili törte be. Ha muszáj, ezt többféleképpen is megindokolhatjuk.

(1) Ha úgy gondoljuk, az okozás energiaátadással jár, akkor a dolog úgy fest, hogy Vili köve az ablaküvegnek adta át energiáját, míg Zsuzsi kövének mozgási energiája az ablakon túl, a falba csapódva elenyészett. Mivel csak Vili köve közölt energiát az üveggel, ez törte be.

(2) Az ablak betörését egymáshoz térben és időben kapcsolódó események folytonos sorozata kapcsolja Vili kézmozdulatához. Az ablak azért tört be, mert a kő egy pillanattal korábban nekiütközött. Azért ütközött neki, mert egy pillanattal korábban egy méterrel odébb volt, és ilyen és ilyen pályán haladt.  S azért volt egy pillanattal korábban egy méterrel odébb, mert még egy pillanattal korábban még egy méterrel odébb volt, és ilyen és ilyen pályán haladt. És így tovább, amíg el nem érünk Vili dobásáig. Az ablak betörését Zsuzsi kézmozdulatához nem fűzi események ilyen folytonos láncolata.

(3) Vizsgáljuk meg sokkal alaposabban az ablaktörés eseményét. Pontosan milyen energiával, és melyik oldalával csapódott a kő az ablakba? Fizikai alapján, ha Vili a követ kicsit másképp dobta volna el, akkor az ablaktörés is kicsit másképp zajlott volna le – másmilyen lett volna a törésmintázat, máshova repültek volna a szilánkok. Az ablaktörés eseményének ez a finom hangoltsága csak Vili dobásával áll kapcsolatban. Ha Zsuzsi dob kicsit másképpen, az nem befolyásolja az ablak betörésének részleteit.

Nem tudni, a gyerekek apja hogyan vélekedett az okságról, de tény, hogy Vilit teremtette le, míg Zsuzsinak csak annyit mondott, hogy lehetett volna annyi esze, meglöki Vilit a dobáskor, s így megóvja az ablakot. Akkor meg is dicsérte volna, mert ő lett volna az oka annak, hogy az ablak ép marad. Vili azonban így protestált

rosszcsont kölyök„De apa, ha Zsuzsi cselekedete az ablaktörés meghiúsításával ok lehet, akkor okozatnak tekinted egy esemény nem létezését, azaz egy esemény meg nem történte is esemény. Ha Zsuzsi meglök, akkor nincs ablakbetörés, nem kiabál a szomszéd néni, nem történik semmi. Ennek a semminek lett volna az oka, ha Zsuzsi meglöki a kezemet. Ha Zsuzsi nem lök meg, akkor betörik az ablak; ha meglök, akkor nem törik be. Más szóval: ha Zsuzsi meglök, az elégséges feltétele annak, hogy ne legyen baj, ne törjön be az ablak. De az, hogy Zsuzsi is dobott, éppúgy elégséges feltétele annak, hogy ne lökjön meg – hisz nem lehet egyszerre dobni is, meg lökni is. De ha az elégséges feltétel fennállását a szerencsés esetben oknak tekintjük – vagyis azt mondjuk, hogy Zsuzsa lökése okozza, ha nem törik be az ablak –, akkor a balszerencsés esetben is oknak kell tekintenünk, s így végső soron, elégséges feltétel lévén, Zsuzsa dobása szintén  oka az ablak  betörésének. Akkor őt miért nem szidod meg,?”

De vajon elfogadható-e Vili védekezése, vagy inkább az apának kellene igazat adni? Egy esemény nem-létezése vajon esemény? Mennyiben változna a helyzet, ha a két kő egyszerre csapódna az ablakba, és mi van, ha csak a két kő együttes energiája elegendő az ablak betöréséhez? Na mit gondolsz?

David Lewis, Ned Hall és mások nyomán