A fiktív nyomozó esete

Tekintsük az alábbi mondatokat.

(1)       Sherlock Holmes oldotta meg a Sátán kutyájának rejtélyét.

(2)       Sherlock Holmes nem létezett.

sherlockHa külön-külön halljuk őket, eszünkbe sem jut bármelyiket is vitatni. De hogyan is lehetnének egyszerre igazak? Ha Sherlock Holmes nem létezett, nem oldhatott meg semmilyen rejtélyt! Egy bűncselekmény felderítéséhez nem elég a pompás megfigyelőképesség és a briliáns logika: létezni is kell.

Nincs itt semmi gond, mondhatnánk. (1)-et nem azért nem vitatjuk, mert igaznak tartjuk, hanem mert belemegyünk a játékba. Ezt a játékot Conan Doyle kezdte, amikor úgy tett, mintha kijelentéseket tenne bizonyos személyekről és eseményekről. Természetesen nem akart ezzel senkit becsapni, és hát nem is csapott be senkit. Színlelni vagy játszani nemcsak megtévesztő szándékkal lehet. (1) ahhoz hasonló, mint amikor kölyökkorunkban azt mondtuk a játszótéren, hogy „Én vagyok az óld shátterhánd, te meg a vinetú”. Mi lepődtünk volna meg legjobban, ha a másik kölyök elhiszi. Vagy, hogy egy másik példát vegyünk, a Nemzeti Színház Hamletjében a király megerőszakolja Ophéliát. De Makranczi Zalán nem erőszakolja meg Radnay Csillát. A színészek csak eljátsszák az erőszakot, mi pedig úgy teszünk, mintha elhinnénk.

conan doyle(1)-et úgy értjük, mintha elé lenne biggyesztve valami olyasmi, hogy „Conan Doyle regényében”.  (1) csak a regényben igaz, s a regénybeli igazság nem valódi, hanem színlelt igazság. Ez a színlelt igazság nem az igazság egy fajtája, ahogy a festett állat sem az állatok egy fajtája. A színlelés vagy játék szabályait a szerző fekteti le, s ha a regényhősökről beszélünk, belemerülünk a játékba. Ennek alapján az is megérhető, hogy miért utasítjuk el, hogy „Sherlock Holmes indián törzsfőnök”. Aki ilyesmit mond, megsérti a játék szabályait.

Csakhogy mihez kezdünk akkor az alábbi mondatokkal?

(3)       Sherlock Holmes kitalált alak.

Conan Doyle írásaiban Holmes létező személy, aki a Baker Streeten lakik, és Watson doktor barátja. Doyle úgy tesz, mintha egy valódi detektívről írna, nem pedig úgy, mintha egy kitalált alakról. Holmes fikció, de nem fikció a fikcióban. (3) ezért nem érthető (1) mintájára színlelt igazságként.

(4)       Holmes alakját Edgar Allan Poe August Dupinje ihlette.

poeDoyle-ra nagy hatással voltak Poe novellái, ezt maga is elismerte. Csakhogy egyik Sherlock Holmesról szóló történetében sem bukkan fel, sem Poe, sem Poe hőse, Dupin. Amikor (4)-et kimondjuk, nem megyünk bele Doyle játékába, nem színlelünk.

(5)       Sherlock Holmes jóval excentrikusabb August Dupinnél.

Vajon kinek a játékát játsszuk, amikor ezt mondjuk? Doyle-ét nem, ti. nála nincs Dupin nevű szereplő, de Poe-ét sem, mert nála Holmes nem szerepel.

(6)       Marie Rogêt eredetijét Mary Cecilia Rogersnek hívták.

Poe maga írja, hogy Párizsban játszódó történetében valójában az 1841-es new yorki gyilkosságot elemzi. (Marie Rogêt halálának rejtélyét Dupin megfejti, Mary Cecilia Rogers ügye megoldatlan maradt.) (6) szintén nem tekinthető tettetésnek vagy játéknak. Ha ilyesmit mondunk, nem helyezkedünk bele Poe történetébe.

Ha a példák helyesek, a színlelt igazság révén nem tudunk teljesen általánosan számot adni a regényhősökre és más fiktív entitásokra vonatkozó beszédről. Milyen lehetőségeink vannak tehát?

(a) A színlelt igazság fogalmát az (1)-hez hasonló mondatokra korlátozzuk. De akkor mi a helyzet (3)-(6)-tal?

(b) A regényhősök nevei nem jelölnek semmilyen létező dolgot, ezért a róluk tett kijelentések nem igazak. Igen ám, de (1), (3)-(6) mondatokat el szoktuk fogadni. Vajon miért?

(c) A regényhősök nevei létező dolgokat jelölnek, a róluk tett kijelentések lehetnek igazak. Ezzel ellentmondunk (2)-nek, amelyet pedig igaznak tartunk.

(d) A regényhősök nem úgy léteznek, ahogy a szokásos dolgok, hanem valamilyen más értelemben. Nevezzük ezt fiktezésnek. Doyle és Poe létezik, Holmes és Dupin fiktezik. Ahhoz, hogy valami tulajdonságokkal rendelkezzen, így a rá vonatkozó mondatok igazak lehessenek, nem kell léteznie; elég, ha fiktezik. De mi az ördög ez a fiktezés?

Lestrade felügyelő reménytelenül bámult az asztalon heverő aktára. Aztán vette a kalapját, kilépett a Scotland Yard épületéből a londoni estébe, mely a szokásosnál is ködösebb volt, és elindult a Baker Streetre.

 

Kendall Walton és Amie L. Thomasson nyomán

Hát már a modus ponens is cserbenhagy?

A modus ponens az egyik legalapvetőbb következtetési szabály. Ha valakinek el kell magyarázni, hogy fest egy érvényes deduktív következtetés, rendszerint ezt hozzuk példának, s ilyesmiket mondunk:

Ha esik az eső, (akkor) nedves a járda. Esik az eső \ Nedves a járda.

Ha Othello féltékeny, (akkor) megfojtja Desdemonát. Othello féltékeny. \ Othello megfojtja Desdemonát.

Ha szeret, (akkor) meg fogod neked bocsátani. Szeret. \ Meg fog neked bocsátani.

Ezeket az teszi a modus ponens eseteivé, hogy az alábbi sémára épülnek:

 (MP)    Ha 1, akkor 2. 1. \ 2.

Ezt a következtetést még akkor is érvényesnek találjuk, ha a számozott helyekre értelmetlen mondatokat írunk.

 Ha miffen, akkor muffog. Miffen. \ Muffog.

Jelentsen bármit a miffenés és a muffogás, ha a premisszák igazak, a konklúzió nem lehet hamis – pontosan az ilyen következtetést nevezzük deduktíve érvényesnek.

modus ponens 1A helyzet azonban, úgy tűnik, nem ilyen egyszerű. „Ha akkor”-ból ugyanis kettő is van. Van először is a logikusok háziasított „ha, akkor”-ja, melyet materiális kondicionálisnak neveznek. Ez szelíd: megengedi, hogy néhány egyszerű szabállyal jellemezzük, és olyan jól van idomítva, hogy még csak eszébe sem jut megsérteni a modus ponenst. Csakhogy ez nem azonos a „ha, akkor” vadon élő változatával, azzal, amely ténylegesen része a természetes nyelvnek. (Például: a materiális kondicionálissal képzett mondat automatikusan igaz, ha a „ha” utáni tagmondat hamis. A „ha, akkor” szokásos értelmezése mellett azonban azt a mondatot, hogy „Ha levágják a fejem, feltámadok”, nem teszi automatikusan igazzá az, hogy nem vágják le a fejem.)

Bennünket most éppen ez a vadon élő változat, az indikatív kondicionális érdekel. Ez pedig olykor zavarba ejtő eseteket produkál. Mielőtt erre rátérnénk, látnunk kell, hogy a modus ponenst nem érdekli, hogy benne mennyire összetett mondatok szerepelnek. Lehet az 1-es helyre írt mondat, egy kilométer hosszú, a 2-es helyre írt két kilométer hosszú. És akkor jöjjenek a példák. Mindkettő némi magyarázatot igényel.

1980-ban vagyunk nem sokkal az amerikai elnökválasztás előtt. A közvélemény-kutatások szerint Ronald Reagan, a republikánus jelölt, biztosan vezet. A második helyen a demokrata jelölt áll, Gerald Ford. Messze leszakadva tőlük, de még versenyben van egy másik republikánus is, John Anderson. Ebben a helyzetben igaznak tartjuk a következőket.

Egy republikánus nyer. (Hiszen Reagan vezet.)

Ha egy republikánus nyer, akkor, ha nem Reagan nyer, akkor Anderson nyer. (Rajtuk kívül nincs más republikánus jelölt.)

Ezekből viszont modus ponensszel az következik, hogy

 Ha nem Reagan nyer, akkor Anderson nyer.

De ez hamis. Ha Reagan veszít, Ford lesz a befutó, nem pedig a teljesen lemaradt Anderson.

A másik példa. A tüdőshalakról tudni kell, hogy a szárazföldön élnek, és egyáltalán nem fordulnak elő a tengerben, kivéve, ha a példagyártásban mesterkedő filozófusok oda nem hajítják őket. Szóval éppen a nyílt tengeren horgászol, amikor valami lerántja az úszót. Ekkor feltehetően igaznak tartanád az alábbiakat.

Ez a valami egy hal. (Ez a legsanszosabb, nem?)

Ha ez a valami egy hal, akkor, ha tüdeje van, akkor tüdőshal. (Hiszen minden hal, amelynek tüdeje van, tüdőshal.)

 Modus ponensszel következik, hogy:

Ha ennek a valaminek tüdeje van, akkor tüdőshal.

 De ezt nem tarthatod igaznak, mert a tengerben nincsenek tüdőshalak. Ha annak, amit fogtál, tüdeje van, akkor szégyelld magad, mert egy delfint fogtál! (Vagy egy bálnát. Ekkor szégyenkezés helyett mentsd a bőröd.)

modus ponens 2Vannak tehát olyan követ-keztetések, amelyek szabályos modus ponensek, azaz igazodnak (MP)-hez, csakhogy igaz premisszákról hamis konklúzióra vezetnek. Márpedig egy érvényes következtetés nem vezethet igaz premisszákról hamis konklúzióra. Úristen! Lehet, hogy a modus ponens, amelyet imádunk, s amellyel serdülő gyermekeinket logikára tanítjuk, az indikatív kondicionálissal nem érvényes? Vagy inkább az ilyen példákkal van baj?

Na, mit gondolsz?

 (Vann McGee nyomán)

 

Mit hisz Pierre?

Pierre – aki nevéhez illően francia – bár nem tud angolul, és soha nem is járt Angliában, sokat hall egy angol városról, melyet honfitársai „Londres” néven emlegetnek. Annak alapján, amit hall, leszűri azt a következtetés, hogy az illető város szép. Ennélfogva igaznak tartja az alábbi francia mondatot:

 „Londres est jolie”

Aztán úgy hozza a sors, hogy Angliába költözik, s London egy szegényebb negyedében telepedik le. Az angolt a környékbeliekkel való érintkezés során tanulja meg. Közülük azonban senki nem tud franciául, így Pierre soha nem tudja meg, hogy a várost, ahol lakik, franciául „Londres”-nak hívják. A negyed, ahol lakik, történetesen elég csúf, s Pierre, aki nem nagyon hagyja el, azt hiszi, az egész város az. Ennélfogva igaznak tartja az alábbi angol mondatot:

 „London is ugly”

Akkor most mit hisz Pierre? A gond az, hogy nem igen tudunk mit mondani. Vegyük számba a lehetőségeket.

(1) Azt hiszi, hogy London szép, és nem hiszi azt, hogy csúf. De milyen alapon tagadhatnánk, hogy Londonba költözése után Pierre egy új hitre tett szert?

(2) Azt hiszi, hogy London csúf, és nem hiszi azt, hogy szép. De attól, hogy Angliában Pierre szert tett egy új hitre, miért kellett volna korábbi hitét feladnia? Hiszen sejtelme sincs arról, hogy az angol és a francia név ugyanazt a várost jelöli.

(3) Nem hiszi sem azt, hogy London szép, sem azt, hogy London csúf. Ez eddig a legrosszabb, mert egyesíti az előző két válasz nehézségeit. Ha valaki őszintén és kellő megfontolás után kimondja azt a mondatot, hogy „p”, akkor azt is hiszi, hogy p. Ez az elv jogosít fel arra, hogy a kimondott mondatok alapján hiteket tulajdonítsunk. Ezt az elvet most mind a két esetben felfüggesztenénk?

(4) Azt is hiszi, hogy London szép, és azt is, hogy csúf. Ekkor Pierre-nek ellentmondó hitei vannak. De ha valakinek ellentmondó hitei vannak, akkor logikailag hibásan gondolkodik. Csakhogy Pierre-re ez nem áll. Valóban van vele némi probléma: nem tudja, hogy a „Londres” és a „London” ugyanazt a várost jelöli. De ez nem logikai hiba!

Akkor most mit hisz Péter? És te mit hiszel erről?

 (Saul Kripke nyomán)

 

Soha meg nem kopaszodol!

Kopaszság ellen használj te is Soritest! A Sorites használata nem is lehetne egyszerűbb. Kibontod a dobozt, elolvasod a tartalmát, és máris biztonságban vagy. Csak egy dologra kell ügyelned: a kezelést idejében kell elkezdened, amikor még egyáltalán nem vagy kopasz.

A Sorites forradalmi technológiája azon a felfedezésén alapul, hogy egyetlen hajszál elvesztésétől senki nem kopaszodik meg. Vegyük Gézát, aki nem kopasz, de van miért aggódnia, hiszen összes felmenője idővel megkopaszodott. A terápia megkezdésekor Gézának 100000 hajszála van.

Elveszít egy hajszálat, miáltal csupán 99999 hajszála marad. De mivel valaki, aki nem kopasz, egyetlen hajszál elvesztésétől nem lesz kopasz, Géza sem lesz az.

Ugyanez történik minden további hajszál elvesztésénél. A 2. hajszál elvesztésétől nem lesz kopasz, a 3. elvesztésétől sem, és így tovább. Végül Géza a 100000. hajszálát is elveszti, de továbbra sem lesz kopasz. Hála a Soritesnek, Géza akkor sem kopaszodik meg, ha egyetlen hajszála sem marad.*

Használd az Eubulides® termékeit betegség, öregedés és halál ellen is!

 

*A használat megkezdés előtt kérdezze meg kezelőlogikusát, nyelvfilozófusát!