Mi lesz veled, ha többen leszel?

A hatvanas évek óta tudjuk, hogy a kérgestest (corpus callosum) átvágásával egymástól elválasztott agyféltekék olykor úgy viselkednek, mintha külön személyek vagy én-ek tartoznának hozzájuk. A bal agyféltekének pirosat mutatnak, a jobbnak kéket, majd megkérik az illetőt, hogy írja le milyen színt lát; a bal félteke által vezérelt jobb kezével pirosat, a jobb félteke által vezérelt bal kezével kéket ír. Egy pácienssel előfordult az is, hogy az egyik kezével át akarta ölelni a feleségét, míg a másikkal távol igyekezett tartani magától.

Azt is tudjuk, hogy egyetlen agyféltekével is lehet élni. Egy időben az epilepszia igen durva eseteit az egyik félteke eltávolításával kezelték, bár ehhez csak végső esetben folyamodtak, s akkor is inkább csak gyerekeknél, akiknek idegrendszere plasztikusabb és így könnyebben visszanyerik a kieső funkciókat.

Akkor most vegyünk egy esetet, amely kicsit sci-fi, de nem nagyon az. Albert, Béla és Csaba testvérek. Albert és Béla valamilyen súlyos agyi rendellenességben szenved, ami hamarosan halálukat okozná. Csaba agyának semmi baja, de egy súlyos autóbaleset következtében menthetlenné válik. Ezért a sebészek Csaba bal agyféltekéjét Albert, jobb agyféltekéjét Béla koponyájába ültetik be. Így ahelyett, hogy mindhárman meghalnának, ketten életben maradnak. De ki is?

Albert és Béla nyilván nem. A két túlélő Csaba emlékeivel rendelkezik, s bár sokat tud Albert és Béla életéről, azokra nem úgy tekint, mint a saját életére. Ha el kell mesélniük élettörténetüket, Csaba életéről fognak mesélni.

Ezen túlmenően azonban nehéz megmondani, hogyan kellene az esetről számot adnunk. A következő lehetőségeink vannak.

  1. Valójában egy személy marad meg, Csaba, akinek történetesen két teste van. Ez ütközik azzal, hogy a személyeket testek alapján szoktuk számolni, no meg azzal is, hogy a kéttestű Csaba két külön életet él.
  2. Csabából mindig is kettő volt, az egyik a jobb, a másik a bal agyféltekéhez kötődött, csak éppen korábban egy testen és egy életen osztoztak. Ez némileg arra emlékeztet, amikor a sziámi ikreket elválasztják egymástól. De ha ezt az opciót választjuk, miért ne állíthatnánk azt, hogy benned is két személy van?
  3. A műtét előtt egy személy volt, Csaba, a műtét után két személyünk van, az egyik Albert, a másik Béla testében. Ekkor azonban a műtét előtti személy, Csaba, nem azonos egyik életben maradóval sem, hiszen a személyes azonosságot tranzitívnek gondoljuk. Ez azt jelenti, ha én azonos vagyok azzal, aki ennek a blognak az októberi posztját írta, s aki az októberi posztot írta azonos azzal, aki a szeptemberi posztot írta, akkor én azonos vagyok azzal, aki a szeptemberi posztot írta. De ha ez így van, akkor a személyes azonosság valójában nem is fontos. A súlyosan sérült Csaba nyilván azért megy bele a műtétbe, hogy ami igazán fontos belőle, az megmaradjon. De ennek a megmaradásához elég a pszichológiai folytonosság, hogy legyen valaki, akinek ugyanazok az emlékei, ugyanazon tervek megvalósításán dolgozik, ugyanúgy viszonyul más emberekhez, stb. A pszichológiai folytonosság pedig a személy megszűntével is fennmaradhat.

Hogyan kellene az esetről gondolkodnunk? Te mit gondolsz?

Derek Parfit (†2017. január 1.) nyomán

A gondolat, mint szabad madár? – avagy Kant ötödik antinómiája

Nézem az égen szálló madarakat, és azt gondolom, jobb nekik így szabadon, mint kalitkáva zárva, hiába vannak így száz veszélynek kitéve. Mi történne, ha madártan pontosan meg tudná jósolni, melyik madár mikor hova száll? Vajon ebben az esetben nem lenne többé értelme a szabad és rab madarak közti megkülönböztetésnek? Azt kellene-e mondanunk, hogy a cseresznyefán boldogan csicsergő madár nem szabadabb a kalitkában gubbasztó társánál, mert mindkettőt gúzsba kötik a természeti törvények? Aligha.

szabad madár

A példa azt sugallja, hogy a szabadság fogalma összeegyeztethető az előre meghatározottság eszméjével. Ha döntéseink saját természetünk, érzéseink, vívódásaink vagy éppen gyors elhatározásaink eredményeképpen születnek, akkor szabadok vagyunk, ha hatalmi szóval ránk kényszerítenek egy hitet vagy cselekvést, akkor nem. Ilyen formán szabadunk lehet akkor is, ha egy determinisztikus, kiszámítható világban élünk, és elménk is része ennek a természeti törvények által szabályozott rendszernek. Biztos ez? Nem kerülte el valami a figyelmünket?

Tegyük fel tehát, hogy elménk működését épp úgy meghatározzák a fizika törvényei, mint a madarak röptét. (Ez még mindig vonzóbb elképzelés, mint az, hogy döntéseinket a vak véletlen uralja.) Tegyük fel azt is, hogy az elmével kapcsolatos összes tényt az agyműködés fizikai tényei határozzák meg, vagyis a fizikalizmus igaz. Mi következik mindebből?

Az, hogy hiteinket és vágyainkat előre meghatározzák a korábbi agyi állapotok és külső körülmények. Ha igaznak vélünk valamit, már jóval korábban eldőlt, hogy igaznak tartjuk majd, ha hamisnak, akkor ugyanígy. Vagyis az, hogy valamit igaznak tartunk-e, nem azon múlik, hogy valóban igaz-e, hanem azon, hogy gondolkodásunk mire van előzetesen determinálva. Hogy mi az igazság, azt soha meg nem tudhatjuk, mert soha nem szabadulhatunk ki a meghatározottságok béklyójából. Meglehet, hogy arra vagyunk ítélve, hogy bizonyos kérdésekben mindörökre tévedjünk.

Tegyük föl most azt, hogy a fizikalizmus igaz, de a determinizmus hamis: az elme tényei végső soron mind fizikai tények, de hiteinket és vágyainkat nem határozzák meg a külvilág és az agy korábbi állapotai, hanem véletlenül jönnek létre. Ekkor az, hogy valamit igaznak vagy hamisnak gondolunk, a sors szeszélyén múlik, nem azon, hogy igaz-e vagy sem. Azt, hogy mi az igazság, ezúttal sem tudhatjuk, mert gondolataink a véletlen játékszerei. Meglehet, a véletlen nem kegyes hozzánk, és bizonyos kérdésekben mindig tévedünk.

szabad gondolatBármelyik lehetőséget választjuk, vélekedéseink nem az érveken és bizonyítékon múlnak, hiszen az, hogy mit gondolunk, vagy kezdettől fogva meghatározott, vagy csupán szerencse dolga. Valójában nincsenek is érvek és ellenérvek, hiszen érvei csak olyan elméknek lehetnek, amelyeket nem béklyóz meg sem az eleve elrendeltség, de a véletlen kényének és kedvének sincsenek kitéve. Ha tehát a fizikalizmus igaz, akkor akár igaz a determinizmus, akár nem, meglehet, hogy illúziókban élünk, akkor az igazság fogalma üres.

Ez azonban az iménti gondolatmenetre is igaz. Ha meggyőzött téged, az a vak szükségszerűség vagy a vak véletlen műve, ha nem, az is. Hogy mit gondolsz, így is, úgy is pusztán fizikai jelenség, nem a szellem szabad döntése.

Mindebből ez következik: ahhoz, hogy egyetérts vagy vitatkozz velem bármiről, kölcsönösen feltételeznünk kell egymás elméjének a fizikai világtól való függetlenségét, a nem előre meghatározottságot, a szabadságot. Csak akkor hihetsz a determinizmus igazságában, ha tagadod azt, és csak akkor érvelhetsz a fizikalizmus mellett, ha tagadod azt. Vagy mégsem? Na, mit gondolsz?

Immanuel Kant által inspirálva

Halálfélelem – miért is?

Nyilván előfordult már veled, hogy belegondoltál: meg fogsz halni, és egyszer majd nem leszel. Nem volt valami kellemes gondolat, ugye? Szinte mindnyájan félünk a haláltól, ezért is nem nagyon szoktunk gondolni rá: ha felmerül, legszívesebben elhessegetjük a gondolatot. De valóban van okunk félni tőle?

halál1Pontosítsuk a kérdést. Ha valaki fél a haláltól, félhet először is attól, hogy mi lesz vele a halála után. Hogy pokolra jut, vagy más szörnyű dolgok történnek vele. Ezt most félreteszem, mert úgy gondolom, hogy az emberrel halála után nem lesz semmi. Nem főzik tüzes üstben, nem kell elszenvednie mindazt a szenvedést, melyet ő okozott, és nem is kell újjászületnie valamilyen különösen kellemetlen formában.

Félhet továbbá a meghalástól, attól, hogy közvetlenül a halála előtt milyen fizikai és/vagy lelki gyötrelmeket kell átélnie. Ettől van miért félni: nem mindenki olyan szerencsés, hogy egyik este lefekszik, és másnap nem ébred fel.

Amiről most szó lesz az a halálfélelem harmadik fajtája: a nemléttől való félelem. Az attól való félelem, hogy nem lesz semmi. Hogy mindannak a jónak és rossznak, amelyet naponta átélünk, vége. A műsor nem jó, és nem rossz, hanem megszűnik.

De jogos-e a haláltól való félelem e harmadik fajtája? Félni csak a rossz dolgoktól kell. Vajon miért lenne a nemlét rossz?

Gondoljunk bele: ha valami rossz, akkor valakinek és valamikor rossz. Kell lennie valakinek, akinek a számára rossz, és ennek a rossznak kell legyen valamilyen időpontja vagy időtartama. A fogfájás rossz: Jenőnek péntek este, Lujzának szombat reggel stb.

A halál esetében azonban a személy és az időpont nem hozható össze. A halál bekövetkezte előtt a személynek egyetlen időpontban vagy időszakban sem rossz a halál (a bennünket érdeklő nemlét értelemben), mert az illető nem halott. Ugyanúgy, ahogy a fogfájás sem rossz neked, amikor nem fáj a fogad. Erre nem lehet azt válaszolni, hogy ilyenkor az a tudat rossz, hogy meg fogunk halni. Valamilyen később bekövetkező dolog tudata csak akkor lehet rossz, ha a később bekövetkező dolog rossz. A majdani halál tudata csak akkor lehet rossz, ha a halál rossz, s ez az, amit most tisztázni szeretnénk.halál2

A halál bekövetkezte után megvan az idő – a halál pillanatától kezdve az idők végezetéig –,  a személy azonban hiányzik: ha meghaltál, nem vagy. Mivel nem vagy, nem rossz neked a halál. Ezt világosabbá teszi, ha a születésed előtti időre gondolsz. Milyen is volt? Nem volt sem jó, sem rossz, mert nem voltál ott. A halál pont ugyanilyen lesz.

Összefoglalva: a halál pillanata előtt nem rossz neked a halál, mert nem vagy halott; a halál bekövetkezte után pedig azért, mert te nem vagy ott, hogy megtapasztald. Ha pedig a halál nem rossz, nincs is miért félni tőle.

Pompás érv, amely egy-két filozófustól eltekintve nem győzött meg senkit. Vajon miért? Na, mit gondolsz?

Epikurosz és Lucretius nyomán

Hány Christine Beauchamp?

A disszociatív személyiségzavar (korábbi nevén többszörös személyiség) egyik első és legjobban dokumentált esete egy Christine Beauchamp néven emlegetett fiatal nő, akit Morton Prince bostoni pszichiáter 1898 és 1904 között kezelt. Christine-ben nem kevesebb mint négy személyiség lakozott:

mpd1C1, a szent: nagyon vallásos, nagyon lelkiismeretes, végtelenül türelmes. Ő az, aki pszichiáterhez fordul. Amíg a doktor nem tájékoztatja, egyáltalán nem tud a többi személyiségről, csak azt tudja, hogy bizonyos időszakok teljesen kiesnek az emlékezetéből. Például ő, aki nem dohányzik és nem iszik, egyszer csak ott ül egy kocsmában, pohárral a kezében, és javában fújja füstöt.

C2, a gyermek: felelőtlen, csíntalan, s szemben a művelt C1-gyel elég iskolázatlan, és nem tud franciául. Lenézi C1-et, és olykor megkeseríti az életét, pl. elkölti a pénzét. C2 nem tekinti magát azonosnak C1-gyel, viszont mindent tud C1 tetteiről és gondolatairól, és saját bevallása szerint végig ott van vele. Ezért ha C1 úgy akar valamit mondani Prince-nek, a pszichiáternek, hogy C2 ne értse, kénytelen franciául beszélni.

C3, a bestia: agresszív, szeszélyes, gátlástalan. C1-hez hasonlóan közvetlenül nem tud a másik kettőről, de később levelezni kezd C2-vel, és szövetséget is köt vele a mit sem sejtő C1 ellen. C2 tanúja C3 tetteinek, de míg C1 gondolataiba belelát, C3-éba nem.

C4: azonosnak tekinti magát C1-gyel és C3-mal is, ám C2-ről nem tud, míg C2 az ő minden gondolatát vagy tettét ismeri.*

Prince segítségével C4 végül diadalmaskodott, s egyedül maradt. És most a kérdés: hány személy volt Christine Beauchamp testében 1898 és 1904 között? Íme pár lehetőség:

1. Egy, mert egy testben csak egy személy lehet. Ám ekkor ez igen különös egy személy. Jellemvonásai és emlékei rapszodikusan váltakoznak, olykor összeesküszik önmagával önmaga ellen, vagy éppen úgy osztja meg gondolatait orvosával, hogy ő maga ne szerezzen erről tudomást.

2. Az egyik elterjedt felfogás szerint a személy egységét az alkotja, hogy tudatában van jelenlegi és korábbi cselekedeteinek és gondolatainak, és ezeket magáénak vallja. Ennek alapján C2 külön személy, de a többi esetében bajban vagyunk. C4 ugyanis e felfogás alapján azonos C1-gyel hiszen emlékszik C1 gondolataira és tetteire, és ezeket sajátjának tekinti, C1 azonban nem azonos C4-gyel, hiszen mit sem tud róla. Ugyanilyen felemás C4 és C3 viszonya is.

3. A harmadik lehetőség, hogy a tudatosságon alapuló felfogást ötvözzük azzal az elképzeléssel, hogy egy személy viszonylag stabil jellemvonásokkal rendelkezik, s gondolatai és tettei nagyjából és egészében összefüggenek egymással. Ennek alapján Christine-ben négy személy lakik. C1…C4 külön-külön tudatában van saját gondolatainak és tetteinek, és külön-külön kialakult, stabil személyiségjegyekkel rendelkeznek, továbbá hiteiknek és vágyaiknak megfelelően cselekszenek. Annak, hogy C4 tudatában van C1 és C3 gondolatainak és tetteinek, a személy azonosságának szempontjából nem tulajdonítunk jelentőséget, mivel a C4+C1, C4+C3 illetve a C4+C1+C3 kombinációknak nincsenek sem stabil jellemvonásaik, sem koherens, szervezett viselkedésük.

Valószínűleg legtöbben e harmadik lehetőséggel szimpatizálunk, s bizonyos fokig a pszichiáter viselkedése is ez tükrözi, hiszen a különböző Christine-ekhez másként viszonyul. C1-et sajnálja, C2-et kimondottan kedveli, C3-tól iszonyodik. De csak bizonyos fokig! Amikor ugyanis C4 színre lép, eldönti, hogy C4 kivételével mindegyiket elpusztítja, még C2-t is. Ha ez nem is gyilkosság szó szerint – hiszen Christine testében nem esik kár –, de valami hasonló. Ahhoz hasonlítható, mintha egy normális embert permanens vegetatív állapotba küldenénk;  olyan állapotba, amelyben a tudatosságnak nincs nyoma – nincsenek gondolatok, nincsenek érzések, nincsenek cselekedetek, ám az olyan vegetatív funkciók, mint a lélegzés vagy az emésztés tökéletesen megmaradnak. Egy normális ember esetében ez megengedhetetlen. Ám a pszichiáter pontosan ezt teszi C1… C3-mal. És milyen jogon dönt egyáltalán C4 mellett? Ki ő, hogy megmondja, hogy a négy személy közül ki maradjon meg? És mi vajon miért nem háborodunk fel eljárásán? Ez azt mutatja, hogy valójában a 3. lehetőséget sem fogadjuk el. De hát akkor hogyan is kell erről az esetről gondolkodnunk? Talán a személy fogalma nem is alkalmazható ebben az esetben?

Na, mit gondolsz?

Kathleen Wilkes nyomán

 

* Christine esete némileg szokatlan, mivel a disszociatív személyiségzavarban jellemzők a „specializált személyiségek”, amelyek csak bizonyos szituációkban jelennek meg – például az agresszív személyiség csak veszély esetén. C1…C4, ha némileg furcsák is, nem egyoldalúak.

Az akarat diadala?

vekkert-lenyom-200x200Bip-bip. Bip-bip. Kitti az órára pillant. Tudja, jobb volna felkelni és nekilátni annak a nyomorult szakdolgozatnak, másként nem készül el határidőre. De sötét van még, és az ágy olyan jó meleg. Kitti lecsapja a vekkert, és az ágyban marad.

Késő este van, már csak Bea és Máté vannak az irodában. Bea fizikailag és intellektuálisan is vonzódik Mátéhoz, és érzi, hogy Máté is így van ezzel. bal-just-another-day-at-the-office-for-don-and-megan-draper-20120429-300x225Beának azonban férje és gyerekei vannak, és tulajdonképpen boldog velük. Úgy gondolja, hogy nem lenne szabad kikezdenie Mátéval, mert annak súlyos következményei lehetnek. Mégis feláll, odamegy Mátéhoz, ráül az íróasztala szélére, keresztbe teszi a lábát, és rámosolyog.

Foods that make you fat fastViktor hosszasan nézegeti az étlapon a diétás ételeket. Erősen vesztésre áll a kilókkal folytatott harcban, a koleszterin szintje is magas, s az orvos azt mondta, hogy ennek már fele sem tréfa. Tudja jól, hogy valami könnyűt kellene választania. Amikor azonban a pincér odalép hozzá, habozás nélkül sertéscsülköt rendel.

Az ilyen eseteket, melyeket mind jól ismerünk, akaratgyengeségként szokás leírni, mivel a cselekvőnek úgymond nem elég erős az akarata ahhoz, hogy azt tegye, amit helyesnek gondol. Az akaratgyenge cselekedeteknek három fő jellemzőjük van:

1. szándékosak – Kitti nem véletlenül kapcsolja ki a vekkert, Bea nem szórakozottságból kezd ki Mátéval, Viktor nem nyelvbotlásból rendel csülköt.

2. a cselekvő tudja, hogy mást is tehetne – Kitti tudja, hogy felkelhetne, Bea, hogy maradhatna a fenekén, Viktor, hogy brokkolit is rendelhetne.

3. a cselekvő úgy ítéli meg, hogy jobb lenne, ha mást tenne – Kitti azt tartaná jobbnak, ha felkelne, Bea azt, ha megmaradna a fenekén, Viktor azt, ha valami diétásat választana.

Ugyanakkor az alábbi két kijelentés igaznak tűnik.

(1)   Ha egy cselekedetet helyesebbnek ítélünk a másiknál, azt akarjuk jobban.

Például, ha János úgy ítéli meg, hogy helyesebb a főnök tervét dicsérnie, mint bírálnia, akkor dicsérni akarja majd, nem bírálni.

(2)   Ha két lehetséges cselekedet közül az egyiket inkább akarjuk, és a kettő közül valamelyiket szándékosan végrehajtjuk, azt hajtjuk végre szándékosan, amelyiket inkább akarjuk.

Mondjuk János dicsérni akarja a főnök elgondolását, nem bírálni. Ekkor, ha szándékosan megteszi valamelyiket, dicsérni fogja. A kijelentés megengedi, hogy azt csinálja, amit kevésbé akar, amíg azt nem szándékosan teszi. Tehát (1)-nek nem mond ellent, ha János szórakozottságból marhaságnak minősíti a főnök tervét. Csak azt zárja ki, hogy az ember szándékosan azt tegye, amit kevésbé akar.

Akkor most térjünk vissza bármelyik esetre, mondjuk Kittiére. Kitti helyesebbnek ítéli, ha felkel, mint ha fekve marad. (1)-ből következően: inkább akar felkelni, mint fekve maradni. Vegyük ehhez hozzá, hogy Kitti egyformán képes mindkét cselekedetre, s valamelyiket szándékosan meg is teszi. (2)-ből ekkor az következik, hogy felkel, hiszen ezt akarja jobban!

Vagyis: ha helyesen írtuk le Kitti körülményeit, és (1) és (2) igazak, akkor Kitti nem maradhat fekve! Ugyanilyen módon, Bea sem kezdhet ki Mátéval, és Viktor sem rendelhet csülköt! Teljesen általánosan fogalmazva: ha helyes az akaratgyenge cselekedetek fenti jellemzése, tovább (1) és (2) igazak, akkor nem lehetségesek akaratgyenge cselekedetek. Márpedig olyan esetek, mint amilyen Kittié, Beáé és Viktoré igenis előfordulnak. Valami nem stimmel. De vajon mi?

Na mit gondolsz?

Arisztotelész és Donald Davidson nyomán

Szabad-e az akaratunk?

Mikor nyilvánítunk szabadon véleményt? Mikor döntünk szabadon arról, hogy megtegyünk-e valamit vagy sem? Hát akkor, amikor senki sem kényszerít bennünket, senki sem befolyásolja a döntést megelőző mérlegelésünket – legalábbis fenyegetéssel, hatalmi szóval nem. Ez a szabadság egyfajta hétköznapi felfogása.

Vizsgáljuk meg azonban kicsit komolyabban a kérdést! Vajon determinisztikus-e a világ? Azaz a világ múltja, mint ok egyértelműen meghatározza-e a jelent és a jövőt? Meg van-e írva a „nagykönyvben”, hogy hogyan alakulnak az események, vagy a jövő alapvetően meghatározatlan?

Ha a világ determinált, akkor a szabad döntéseink csak látszólagosak: akárhogy is döntünk egy adott helyzetben, döntésünk előzetesen determinált folyamatok következménye, még ha ezt nem is látjuk világosan. Ha valaki arra gondol, hogy „Most le akartam ülni, de csak azért sem ülök le, és ezzel megváltoztatom a dolgok előre megírt folyását”, ez illúzió, hiszen az illető tudtán kívül az volt a nagykönyvbe írva, már előre, hogy most egy ilyen „csakazértis-gondolata” lesz, és mégsem fog leülni. Tehát, ha a determinizmus igaz, akkor a szabad akarat csak illúzió.

De mi a helyzet, ha nem igaz a determinizmus? Milyen különbséget okozhat ez az emberi pszichológia, azaz elménk működése szempontjából? Döntéseink, választásaink nem determináltak például abban az esetben, ha viselkedésünkre valamilyen belső véletlen tényező van hatással. Képzeljük el, hogy egy pesti aluljáróban sétálva látunk egy kéregető hajléktalant. Odaadjuk-e neki egyetlen kétszáz forintosunkat, vagy inkább megtartsuk magunknak? Ilyen esetekben gyakran hezitálunk egy kicsit, mielőtt elszánjuk magunkat valamelyik lépésre – odaadjuk a pénzt, vagy félrenézünk és továbbmegyünk. Viselkedésünket ilyen esetekben alapvetően pszichológiai tényezők vezérlik; például empátiás hajlandóságunk, jó- vagy rosszkedvünk az adott pillanatban, erkölcsi elveink, értékrendszerünk. Mint láttuk, ha igaz a determinizmus, abból az következik, hogy pszichológiai előtörténetünk (neveltetésünk, életünk korábbi eseményei, az aznap történtek), esetleg biológiai tulajdonságainkkal és a környezeti hatásokkal együtt, egyértelműen meghatározzák döntéseinket – még ha ennek mi nem is vagyunk tudatában. Ha viszont idegrendszerünkben valamilyen véletlen tényező is beleszól választásunkba, akkor az már nem lesz előre meghatározott. Vagyis a determinizmus alternatívája az, hogy egy „véletlen homokszem” csúszik a gépezetbe, s ennek köszönhető a meghatározatlanság.

Igen ám, de mi köze egy ilyen véletlen eseménynek a szabadsághoz? Ha agyunkban néhány idegsejt képes véletlen generátorként működni és befolyásolni, hogy különböző helyzetekben milyen viselkedéseket válasszunk, milyen döntéseket hozzunk, ennek nem sok köze van énünkhöz vagy tudatunkhoz. A véletlen megcsúszások függetlenek tudatunktól, gondolkodásunktól, pszichológiánk egészétől. Pszichológiai működéseink a lényeget tekintve ugyanolyanok maradnak akkor is, ha időnként bekapcsol agyunkban egy kis rejtett véletlen generátor, illetve akkor is, ha nincs ott ilyen. A véletlen tehát nem eredményezhet szabad akaratot, hiszen a szabad akarat, illetve szabad választás lényege, hogy pszichológiai tényezőkből, mérlegelésből, tehát jellegzetesen a tudatunkból ered. Azaz, akár igaz a determinizmus, akár nem, szabad akarat, illetve szabad választás, a szó mélyebb értelmében nem létezik – illetve csak illúzió. 

Az alapproblémát megfogalmazhatjuk a következő módon is: ahhoz, hogy döntéseink értelmesek legyenek, az kell, hogy környezeti és pszichológiai tényezők együttesei által meghatározottak legyenek. Ahhoz viszont, hogy döntéseink szabadok legyenek, az kell, hogy ne határozzák meg őket egyértelműen ezek a tényezők, hanem a tudat vezérelte döntéshozatal függetlenné válhasson tőlük. Úgy tűnik tehát, hogy a szabadságnak ez a mélyebb értelme alapvetően ellentmondásos: értelmes és ugyanakkor szabad döntésekhez egyszerre van szükség determináltságra és indetermináltságra. Márpedig egy esemény – viselkedésünk például – nem lehet egyeszerre determinált és determinálatlan.

Ha a történelem hírhedt diktátorai műveltebbek lettek volna, ezzel az érvvel is kábíthatták volna elnyomott népeiket. Ehhez talán a marxista ideológusok jutottak legközelebb, akik – talán néhányan még emlékeznek rá – azt hirdették, hogy a szabadság nem más, mint a felismert szükségszerűség. Feloldható-e az ellentmondás? Létezik-e valódi szabadság, vagy csak egy illúzió?

 (Andrew Brook és Daniel Dennett írásai nyomán)

Na, mit gondolsz?