Az igazság – csak egy szó?

Az újdonsült PhD-k a doktorrá avatás során esküt tesznek arra, hogy „az igazság szolgálatára” szentelik magukat, a filozófusok pedig évszázadok óta vitatkoznak arról, amit Pilátus kérdezett Jézustól, hogy mi is az igazság. De biztos, hogy az igazság valami fontos dolog? Valami olyasmi, aminek „természete” van, amit a filozófiai vizsgálódás feltárhat?

Hasonlítsuk össze az alábbi két mondatot!

(1) A Mont Blanc 4808 méter magas.

(2) Igaz, hogy a Mont Blanc 4808 méter magas.

Mennyivel mond többet az ’igaz’ szót tartalmazó (2) a szót nem tartalmazó (1)-nél? Semmivel sem. Ez bármilyen hasonló viszonyban álló mondatpárra érvényes. Amikor azt mondjuk, hogy

igaz, hogy p (avagy ’p’ igaz)

semmivel sem mondunk többet annál, hogy

p.

            Ezzel a különös tulajdonsággal egyedül az igazság rendelkezik. Nincs egyetlen más  kifejezés sem, amellyel mondatból mondatot képezhetünk – ahogy (1)-ből (2)-t képeztük –, amelynél azt tapasztalnánk, hogy az eredeti és a képzett mondat pontosan ugyanazt mondja.

De akkor mi szükség van egyáltalán az ’igaz’ kifejezésre? Miért ne mondhatnánk ’igaz, hogy p’ helyett mindig azt, hogy ’p’?

            Először is azért, mert igencsak megnehezítené az egyetértés és az egyet nem értés kifejezését. Mondjuk meghallgatsz egy félórás előadást, és annak minden szavával egyetértesz.  Az ’igaz’ szó segítségével ezt könnyedén kifejezheted: „Minden, ami elhangzott igaz”. Az ’igaz’ szó nélkül kénytelen volnál az előadást szóról-szóra megismételni, ami bizony próbára tenné a memóriád, nem is beszélve a hallgatóság türelméről.

Másodszor, vannak olyan esetek, amelyekben a pompás memória és az angyali türelem sem pótolhatja az ’igaz’ szót.

(3) Minden, amit a pápa mond, igaz.

(4) Minden ’p vagy nem p’ formájú mondat igaz.

(3)-nál az a gond, hogy senki nem tudja pontosan a pápa mit mondott eddig, és mit fog még mondani; vagyis itt mondatok meghatározatlan sokaságáról van szó, amelynek elemeit nem lehet felsorolni. (4)-nél az okozza a problémát, hogy végtelen számú ilyen mondat van, s egyikünk sem él annyi ideig, hogy ezeket mind eldarálhatná.

Vagyis az ’igaz’ szót nem nélkülözhetjük. Ebből azonban nem következik, hogy az igazság valódi tulajdonság.

Hasonlítsuk össze az alábbi két mondatpárt!

(5a) A szilva kék.

(5b) A zafír kék.

(6a) Igaz, hogy Lajos lusta.

(6b) Igaz, hogy Kinga tündérszép.

(5) tagjai egyazon tulajdonságot, a kékséget tulajdonítják két különböző dolognak, és ennek a tulajdonságnak a két esetben (legalábbis részben) azonos a magyarázata. A szilva és a zafír azért kékek, mert adott hullámhosszúságú fénysugarakat elnyelnek, másokat pedig visszavernek. (6) tagjai szintén ugyanazt a tulajdonságot tulajdonítják két különböző mondatnak, ám a két mondat igazságát egészen másként magyarázzuk. (6a) azért igaz, mert Lajos így és így viselkedik, (6b) pedig azért, mert Kingának kedves vonásai vannak, jó az alakja, stb. A kékség tehát valódi tulajdonság abban az értelemben, hogy természete van: ha úgy tetszik, csak egyféleképpen lehet kéknek lenni. Az igazság ezzel szemben nem valódi tulajdonság: az igaz mondatokban nincs semmi közös, azon kívül, hogy igazak.

Ha helyes az iménti gondolatmenet, akkor az ’igazság’ pusztán nyelvi eszköz másként nem vagy csak nehezen kifejezhető tartalmak kifejezésére, és nem valamilyen „valódi” tulajdonságot fejez ki. Csak egy szó – bár igen hasznos szó. De akkor mi a csodára tesznek esküt az ELTE doktoranduszai? A filozófusok pedig mi a csodáról vitatkoznak? Na, mit gondolsz?

Gottlob Frege és F. P. Ramsey nyomán

Tudomány tapasztalat nélkül?

Legalább Platón óta különbséget szokás tenni a tapasztalatból származó és a tapasztalattól független: a tiszta észből származó tudás között. Azt, hogy ellopták a telefonomat, a tapasztalatból tudom. Letettem magam mellé, egy pillanatra elfordultam, s mikor visszafordultam, már nem volt ott. A tapasztalat megtanított arra, hogy telefonok nem szoktak maguktól elcsászkálni; mások keserű tapasztalatai meg arra tanítottak meg, hogy vannak tolvajok. E tapasztalati úton megismert tényekből következtetek arra, hogy ellopták. Annak tudásához ellenben, hogy a 23 prímszám, nem szükséges tapasztalat. (Természetesen ezt egyesek a tapasztalatból tanulják meg: a matektanár veri a fejükbe. Ettől azonban ez a tiszta észből származik, ti. felismeréséhez nincs okvetlenül szükség a tapasztalatra.)

Az ókorban az volt az uralkodó álláspont, hogy a tapasztalat csak banális köznapi, ráadásul megbízhatatlan ismereteket nyújt, a tudományos ismeret pedig az észből származik. Aztán a 17. századtól kezdve a tiszta ész területe zsugorodni kezdett, és azóta is egyre zsugorodik. Mára a tiszta ész bajnokai legfeljebb a matematikát, a logikát, a filozófia és az erkölcs bizonyos kérdéseit próbálják megőrizni maguknak, de azok is ostrom alatt állnak. Nem is igen lehet példát mondani olyan kijelentésre, amely vitán felül a tiszta észből származik. Sokak szerint, azt is, hogy a 23 prímszám, végső soron a tapasztalatból tudjuk. Ami a természettudományt illeti, ott vége a háborúnak: a természettudományos ismeret tapasztalati ismeret.

 

Egy apró gond azért van: a gondolatkísérletek. A gondolatkísérletek elég ritkák – leginkább csak az olyan radikális újítók folyamodnak hozzájuk, mint Galilei, Newton vagy Einstein, ők sem túl gyakran. Mármost egyes gondolatkísérletek, úgy tűnik, tisztán az ész segítségével tárnak fel valamit a természetről. Lássunk egy ilyet.

Arisztotelész szerint a nehéz testek gyorsabban esnek, mint a könnyűek. Galilei ezzel szemben így érvel: vegyünk egy nehéz és egy könnyű testet, mondjuk egy ágyúgolyót és egy labdát. Arisztotelész szerint az ágyúgolyó gyorsabban fog esni a labdánál. De mi van, ha összekötjük őket? Gyorsabban fog-e esni a labdával összekötözött ágyúgolyó a szólóban eső ágyúgolyónál? Egyfelől igen: mivel a labda+ágyúgolyó nehezebb az ágyúgolyónál, gyorsabban fog esni. Másfelől azonban nem: a labda lassabban esik az ágyúgolyónál, így ha összekötjük vele, lassítani fogja annak esését, így a labda+ágyúgolyó lassabban esik majd az önmagában eső ágyúgolyónál. Tehát: ha Arisztotelésznek igaza van, a labda+ágyúgolyó gyorsabban is esik az ágyúgolyónál, meg lassabban is esik. De ez ellentmondás. Tehát Arisztotelész téved. Következésképp a nehéz és a könnyű testek egyforma sebességgel esnek.

Amit Galilei ilyen módon bebizonyít, nem valamiféle logikai vagy fogalmi igazság, hanem egy természettudományos kijelentés. A gondolatkísérlet során nem támaszkodik semmilyen új adatra, nem is korábban megszerzett adatokból von le új következtetést, de még csak nem is egy korábbi elméletet igazít hozzá a rendelkezésre áll adatokhoz.

Hát akkor nem az történik, hogy a tapasztalattól függetlenül, egyedül az észre támaszkodva tár fel valamit a természetről? Lehet, hogy átestünk a ló másik oldalára? Hogy egyes természeti törvényszerűségek igenis megismerhetők egyedül a tiszta észre hagyatkozva? Hogy Platón és társai mégsem tévedtek akkorát?

James Robert Brown nyomán

Mit nem tud Lois Lane?

Bár már jó ideje nem vetítik a mozik, azért biztosan emlékszel lois-laneSuperman és Lois Lane történetére. Lois Lane a Daily Planet vagány és tehetséges riporternője, aki napközben együtt dolgozik egy Clark Kent nevezetű újságíróval. Lois Lane úgy gondolja, hogy

(1) Clark Kent meglehetősen unalmas.

Csakhogy

(2) Clark Kent azonos Supermannel.

Az azonosságra vonatkozó legalapvetőbb logikai szabály szerint, ha két dolog azonos egymással, akkor ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek. (Ha Géza azonos a portással és Géza kopasz, akkor a portás kopasz.) Így (1)-ből és (2)-ből logikailag következik, hogy

(3) Superman meglehetősen unalmas.

Lois Lane azonban cseppet sem fogadja el (3)-at, sőt nagyon is odavan Supermanért. Lois nem azért utasítja el (3)-at, mert képtelen elemi következtetések levonására, vagy hogy éppenséggel az unalmas fickókhoz vonzódik, hanem, mert nem tudja (2)-t. Eddig rendben is volnánk.

De ha jobban belegondolunk, nem is olyan könnyű megérteni, hogy miféle tudás az, aminek Lois Lane híján van. Az olyan kijelentések, hogy

(4) Superman azonos Supermannel

(5) Clark Kent azonos Clark Kenttel

tautológiák, amelyeknek semmi információtartalmuk nincs. Ezeket Lois Lane természetesen tudja.

File written by Adobe Photoshop? 5.0

File written by Adobe Photoshop? 5.0

(2) azonban nem tautológia, van információtartalma. De miben áll (2) információtöbblete (4)-hez vagy (5)-höz képest?

Első látásra talán azt gondolnánk, hogy (2) valójában azt fejezi ki, hogy a „Clark Kent” és a „Superman” kifejezések ugyanazt jelentik. Csakhogy ahhoz, hogy Lois Lane rájöjjön (2)-re nem a szavak jelentését kell vizsgálnia, hanem Clark Kent és Superman viselkedését. (Hogy a csudában van az, hogy amikor Clark Kenttel vagyok, és bajba kerülök, Clark mindig eltűnik, és egy pillanattal később már érkezik is Superman, hogy szétrúgja a rosszfiúk hátsóját?) Vagy hogy másik példát mondjunk: ahhoz, hogy megtudjuk, hogy

(6) 35 = 243,

nem a szavak jelentését kell vizsgálnunk, hanem számolnunk kell. Vagy ahhoz, hogy az ókoriak rájöjjenek, hogy

(7) Hespherus = Phosphorus

az égboltot kellett fürkészniük, nem a szótárat. Ahhoz, hogy (2)-t, (6)-ot vagy (7)-et tudjuk, nem elég a szavak jelentését ismernünk, mert személyekkel, számokkal illetve égitestekkel kapcsolatos, úgymond tárgyi tudást fejeznek ki.

De miben áll ez a bizonyos tárgyi tudás? Abban, hogy egy konkrét valaki (nevezzük akár Clark Kentnek, akár Supermannek) azonos önmagával? De ezt (4) és (5) is kifejezi!

Akkor hát mi is az, amit Lois Lane nem tud? Mi is az az információ, amit (2) kifejez, de (4) és (5) nem?

Nagyon nagy a baj! Superman, segíts!!!

Gottlob Frege nyomán

 

Felelősek vagyunk-e azért, hogy mit hiszünk?

Russell Eugene Weston, Jr. 1998. július 24-én megkísérelt betörni a Fehér Házba, és megölt két rendőrt. Tettét azzarussell-westonl indokolta, hogy le akarta állítani a Rubin Műholdrendszert, amelyet elmondása szerint ő maga fejlesztett ki, amikor a NASA-nál dolgozott. A műholdrendszer azonban, amely képes visszafordítani az időt, a kannibálok kezébe került, akik minden idők legpusztítóbb járványát akarták rászabadítani az emberiségre, így nem volt választása: be kellett hatolnia a Fehér Házba, kerül, amibe kerül.

Dr. Fritz Klein, aki Auschwitz és Bergen-Belsen tábori orvosa volt, fritz-kleinarra a kérdésre, hogy tevékenységet hogyan egyezteti össze a hippokratészi esküvel, ezt válaszolta: „A hippokratészi eskü arra kötelez, hogy az üszkösödő vakbelet az emberi testből kimetsszem. A zsidók az emberiség üszkösödő vakbele. Ezért metszem ki őket.”

Westont, akit már korábban paranoid skizofréniával diagnosztizáltak, nem állították bíróság elé, és azóta is elmegyógyintézetben van, míg Kleint felakasztották. Ebben az esetben a jogi felelősség összhangban van az erkölcsi felelősséggel: az elmebetegnek nincs erkölcsi felelőssége, a náci orvosnak van.

A náci orvost nem menti fel a felelősség alól, hogy nézetei döbbenetesen tévesek. Való igaz, hogy a tévedés bizonyos esetekben mentesít a felelősség alól. Ha a boltban frissen vásárolt, nem lejárt szavatosságú paradicsomlé történetesen mérgezett, és te megmérgezed vele a családod, akkor gyötörhet ugyan az önvád, de nem vagy felelős, hiszen nem tudtad, hogy mérgezett. Honnan a csudából tudhattad volna? De ha a paradicsomlé azért mérgező, mert rég lejárt a szavatossága, akkor bizony felelős vagy. Miért nem nézted meg a dátumot? E két példa azt mutatja, hogy különbség van vétkes és vétlen tévedés között, és csak a vétlen tévedés mentesít az erkölcsi felelősség alól. Ez meg is magyarázza, mi a különbség az elmebeteg és a náci orvos között. Weston vétlen, mert elmebetegsége miatt képtelen volt racionálisan gondolkodni. A náci orvosnak nincsen ilyen mentsége.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Azt, hogy mit hiszünk, csak közvetve befolyásolhatjuk, ti. azáltal, hogy milyen információkat szerzünk be, s hogy ezeket milyen alaposan mérlegeljük. Ha a lejárt szavatosságú paradicsomlével megmérgezed a családot, akkor azért róható fel neked a tévedés, mert nem szereztél meg egy releváns és könnyen hozzáférhető információt. Csak rajtad állt, hogy megnézed-e a szavatossági időt, és simán megnézhetted volna. Hiteink tartalmát azonban nem befolyásolhatjuk közvetlenül: nem tudjuk azt hinni, amit akarunk. Mondjuk egymillió eurót ígérek neked, ha elhiszed, hogy a Holdon vagy. De hiába akarnád ezt hinni. Akárhogy is próbálod, nem fog menni.

A kérdés a náci orvos esetében az, miért is vétkes a tévedéséért. Nem könnyű felmutatni olyanfajta mulasztást, mint amikor nem nézed meg a szavatossági időt. Nyilvánvalóan szembehelyezkedett az erkölcsi hagyománnyal. De valamilyen hagyománnyal szembehelyezkedni önmagában nem ismeretelméleti vétség. Vitathatatlan, hogy figyelmen kívül hagyta sokak véleményét. De ez sem ismeretelméleti vétség. (Gondolj bele: mindnyájan elutasítunk egy sor hagyományt, és semmibe veszünk sok véleményt.) Egyáltalán nem világos, hogy bármilyen ismeretelméleti vétket elkövetett volna. De ha egyszer nem vétkes a tévedésért, amely tetteit motiválja, akkor nem terheli erkölcsi felelősség sem.

De hát igenis terheli! Akkor hogy is van ez? Na, mit gondolsz?

William Alston és Neil Levy nyomán

Vallásos hit mint kockázatkezelés?

Lehet-e hinni Istenben elégséges bizonyítékok nélkül? Hajlamosak lennének rávágni, hogy nem: bizonyítékok nélkül semmiben sem szabad hinni, sem Istenben, sem abban, hogy nyersz a lottón. De biztos, hogy ez az ismeretelméleti elv helyes?

Vegyünk egy gátlásos kamaszt, aki első randevújára készül, és a lány nagyon tetszik neki. Semmiféle bizonyítéka nincs arra nézve, hogy a randi jól fog sikerülni. Rosszul teszi, ha mégis azt hiszi? Nem! Ha ezt hiszi, felszabadultabban fog viselkedni, s így sokkal valószínűbb, hogy a randi tényleg jól fog sikerülni.

A dolgot nézhetjük így. Adott egy kijelentés és a tagadása, s ebben a pillanatban még egyiket sem hiszed. A kérdés nyitott számodra. Nem azért, mert még nem gondolkodtál el rajta, hanem mert nincsenek perdöntő bizonyítékaid egyik lehetőség mellett sem. Mármost hiteink kialakításánál két dologra kell törekednünk: ne higgyük azt, ami hamis és higgyük azt, ami igaz. Az az elv, hogy semmit ne higgyünk elégséges bizonyíték nélkül, biztos recept a hamisság elkerülésére, de követésének az az ára, hogy esetleg nem hiszünk bizonyos igazságokat. Ilyenkor mérlegelnünk kell, hogy mi jelent nagyobb veszélyt, ha hamisságot hiszünk, vagy ha elmulasztjuk az igazat hinni. A gátlásos kamasz helyesen dönt, ha bevállalja a hamisság kockázatát, mert a kockázatot ellensúlyozza a sikeres randi reménye.

Az Istenben való hit azért némileg más tészta: a randi sikerében való hit hozzájárulhat a randi sikeréhez, de az Istenben való hit hajszállal sem növeli annak a valószínűségét, hogy Isten létezik.

will to believeAkkor vegyünk egy másik példát. Rendes állásod van, de megtalál az egyszer az életben adódó nagy lehetőség: a munka, amire mindig is vágytál. Sajnos nem tudod, fog-e menni. Simán lehetséges, hogy a próbaidő után lapátra tesznek, s akkor ott állsz majd állás nélkül. És muszáj döntened: ha vacillálsz, más kapja meg. Csak akkor érdemes felmondanod, és bevállalni az álommelót, ha azt hiszed, hogy menni fog. Érdemes elhinned ezt? Ebben a helyzetben fel kell mérned a kockázatokat. Mi a veszélyesebb: ha tévesen hiszed azt, hogy bejön az álommeló, vagy ha nem hiszed ezt, holott bejönne, vagyis ha elmulasztod elhinni az igazat? Ebben esetben nem feltétlenül hiba elégséges bizonyíték nélkül azt hinni, hogy bejön. Neked kell elvégezned a kockázatelemzést, és dönthetsz úgy, hogy megéri bevállalni a tévedés kockázatát az igazság reményében.

Ez azt sugallja, hogy amennyiben

  • nyitott kérdésről van szó, vagyis a két lehetőség egyformán hihetőnek tűnik számodra,
  • a döntés fontos: nagyon sok múlik azon, hogy mit hiszel,
  • rá vagy kényszerítve a választásra: nem várhatsz amíg olyan bizonyítékokra teszel szert, amelyek eldöntik a kérdést,

akkor nem ésszerűtlen elégséges bizonyítékok hiányában hinned valamit.

Ezek a feltételek pedig az Istenben való hit esetében is fennállnak annak a számára, aki nem meggyőződéses ateista. (Az ateista számára a kérdés nem nyitott.) Ennélfogva nem ésszerűtlen Istenben hinni, még ha létezése mellett nincs is elégséges bizonyíték. Már amennyiben helyes ez a gondolatmenet. De vajon helyes-e? Na, mit gondolsz?

William James nyomán

Mari és a paradicsom, avagy mi marad ki a fizikából

Mari zseniális tudós, aki valamilyen különös okból egész életét egy fekete-fehér szobában töltötte. Fehér tányérból, fekete evőeszközökkel szürke ételeket evett, fekete-fehér filmeket nézett, még a számítógépének a monitorja sem színes. Mari kutatási területe a neurofiziológia, közelebbről, ironikus módon, a színek észlelése. Mivel az internetenff laboratórium keresztül gond nélkül kommunikál kollégáival, nincs híján sem adatoknak, sem szakirodalomnak, s idővel mindent feltár a színek észleléséről, amely tág értelemben fizikai tudásnak lenne tekinthető. Tudja, hogy milyen hullámhosszú elektromágneses sugárzást érzékelnek az emberek színként, milyen hullámhossz milyen színnek felel meg, hogy milyen receptorsejtek vannak a szemben, s azok milyen hullámhosszakra érzékenyek, hogy hogyan jut el a receptorsejtektől az információ a látókéregbe, hogy pontosan milyen mechanizmusok révén alakul ki az a benyomás, amelyek révén az emberek a látott színekről nyilatkoznak, stb.

Miután mindent megtudott a színérzékelésről, ami fizikai, kiengedik a fekete-fehér szobából. Mi történik, amikor először pillant meg valami színeset, mondjuk egy paradicsomot? Nyilván nagyon elcsodálkozik, de számunkra ennél paradicsomérdekesebb az, hogy minden bizonnyal megtanul valamit újat. Most már tudja, milyen is pirosat látni. Azt természetesen eddig is tudta, hogy a paradicsom piros, mint ahogy azt is, hogy milyen neurofiziológiai jellemzőkkel írható le, aki pirosat lát. De ha valóban megtanult valami újat, akkor ez a tudás nem valami fizikaira vonatkozik, hiszen feltételeztük, hogy birtokában van a színérzékeléssel kapcsolatos teljes fizikai tudásnak. A fizikai leírásból ezek szerint valami kimaradt. Annak az állapotnak, amelyben valaki pirosat lát, nem csak fizikai jellemzői vannak, hanem nem-fizikai jellemzői is. Amiből az következik, hogy vannak nem-fizikai tulajdonságok.

Hogy félre ne értsük: az a tulajdonság, amelyről Mari tudomást szerzett, nem abban az értelemben nem-fizikai, hogy vizsgálata nem tartozik a fizika kutatási területéhez. Ez utóbbi értelemben a dinoszauruszok sem fizikaiak, hiszen a fizika szakosoknak nincs olyan tantárgya, hogy a Kvantumdinoszaurisztika alapjai. A pirosat látás azon jellemzője, melyről Mari a szobából kilépve tudást szerzett, abban az értelemben nem-fizikai, hogy nem fejezhető ki még a legbonyolultabb fizikai leírással sem. Valami olyasmi, ami fizikailag nem ragadható meg, és ezért  a dolgok másmilyen rendjébe tartozik. Vagyis, ha az érv helyes, van valami a szó szigorú értelmében nem fizikai. De biztosan helyes az érv? Na, mit gondolsz?

Frank Jackson nyomán