Demokratikus döntés – hogyan is?

discursive 1A háromfős bírói tanács emberölés ügyében fog ítélkezni, mégpedig többségi döntés alapján. Ahhoz, hogy a vádlottat bűnösnek mondják ki, két feltételnek kell teljesülnie:

(1) a vádlottnak szándékában állt megölni az áldozatot

(2) a vádlott megölte az áldozatot

Csakhogy a tanács tagjai között nincs egyetértés.

A bíró szerint mindkét feltétel teljesül

B bíró szerint csak (1)

C bíró szerint csak (2)

Vajon hogyan döntsenek?

Nos az (1) kérdésben két igen (A és B) áll egy nem-mel szemben, vagyis a többségi elv alapján a válasz igen. A (2) kérdésben szintén két igen (A és C) áll egy nem-mel szemben, így a válasz újfent igen. Mivel mindkét kérdésre igen a válasz, ki kell mondani, hogy a vádlott bűnös. Csakhogy a három bíró közül csak egy (A) tartja a vádlottat emberölésben bűnösnek. (B szerint (2) nem teljesül, C szerint (1)). Így a többségi elv alapján úgy kell dönteniük, hogy a vádlott emberölésben nem bűnös.

Ez nem ellentmondás, hanem dilemma, mert az ellentmondó ítéletekre különböző eljárással jutunk. Az első esetben többségi elv alapján döntünk a premisszákról, melyekből levonhatjuk a döntést a bűnösségre nézve. A második esetben minden bíró külön vonja le a következtetést a premisszákból, és az általunk levont konklúziókon futtatjuk a többségi elvet. Vajon melyik a helyes eljárás?

A racionalitás (és a jog) követelményeinek akkor teszünk eleget, ha a vádlottat akkor és csak akkor mondjuk ki bűnösnek, ha (1) és (2) is teljesül. Ha a premisszákon alkalmazzuk a döntési elvet, akkor a bírói tanács mint csoport racionálisan viselkedik, hiszen (1) és (2) teljesülése nyomán bűnösnek mondja az áldozatot, a csoport racionalitása azonban ütközik a bírók többségének (B és C) egyéni racionalitásával, hiszen többségük szerint a bűnösség valamelyik feltétele nem teljesül. Ha viszont az egyénileg levont konklúziókon alkalmazzuk a többségi elvet, akkor az egyéni racionalitás érvényesül, de a csoport mint egész irracionális, hiszen annak ellenére ártatlannak mondja ki a vádlottat, hogy a bűnösség mindkét feltételéről igaz, hogy a többségi álláspont szerint teljesül.

A dilemma bármilyen esetben felmerülhet, amikor valamilyen csoport demokratikus úton szeretne nyilvánosan megindokolható döntésre jutni – miért ezt a jelöltet támogatja a bizottság, miért fogadják el a szakszervezetek a cégvezetés ajánlatát, miért támogatja valamely szakmai szövetség a kormány törvényjavaslatát stb. Ha nincs demokratikus döntéshozatal, hanem az erősebb kutya … dönt, nincs dilemma sem. Ha nem kell a döntést megindokolni, vagyis nem kell megmutatni, hogy a releváns szempontok megítélése (a példában (1)-é és (2)-é) összhangban van a végső döntéssel (példánkban az ítélettel), akkor sincs dilemma: nem latolgatjuk a szempontokat, hanem szavazunk és kész. Csakhogy egy demokratikus társadalomban bizony gyakran megesik, hogy a dilemma feltételei adottak: a csoport demokratikusan működik, és nyilvánosan számot kell adnia döntéséről.

discursive 2Akkor melyik eljárást kövessük? A releváns szempontok, a döntés premisszái tekintetében érvényesítsük a többségi elvet, s fogadjuk el az ebből adódó konklúziót, vagy ki-ki egyénileg vonja le a konklúziót, azaz hozza meg saját döntését, s ezek után kerüljön sor a szavazásra? Melyik felel meg jobban a demokratikus döntéshozatal követelményeinek? És melyik lehet eredményesebb? Na, mit gondolsz?

Philip Pettit nyomán

Mennyi 68+57?

Tegyük fel, hogy ezt a konkrét összeadást a történelem során még soha senki nem végezte el. (Ha zavar ez a hamis feltevés, válassz két 200 jegyű számot!) Na és!? – mondod te. Az összeadás szabályait nem befolyásolja, hogy egy konkrét összeadást elvégeztek-e korábban, márpedig e szabályok mindig meghatározzák az eredményt. De vajon biztos ez?addition1

Ám léptessünk színre valakit, akiről tudod, hogy ugyanúgy tud összeadni, mint te – mondjuk egy általános iskolai osztálytársadat. Az illető – nevezzük Kripkensteinnek – azt mondja, hogy 68+57=5.

Na ne izélj már! – feleled. Egyszerűen csak úgy kell elvégezned az összeadást, ahogy mindig is csináltad, és megkapod a helyes eredményt.

Mire Kripkenstein: de hát pontosan ugyanúgy adtam össze ezt a két számot, ahogy bármilyen másik két számot összeadok.

Dehogy is, nem ugyanazt csinálod! – emeled meg a hangot. Nézz ide, írom: 8 meg 7 az 15; leírom az 5-öt, marad 1; 6 meg 5 az 11, meg 1 az 12. Látod? 125.

Kripkenstein értetlenkedve rázza a fejét. Nem! – mondja. 8 meg 7 az 15; leírod az 5-öt; s ezzel végeztél is, mert a 8 előtt 6 áll, a 7 előtt pedig 5; tehát az eredmény 5.

matchesNagy levegőt veszel. – Úgy látszik nem érted. Az összeadás lényegében összeszámlálás. Leszámolok először 68 gyufaszálat. 1, 2, …, 68. Aztán 57-et, így ni. Aztán összetolom a gyufaszálakat, és leszámlálom: 1, 2, …, 125.

Szó sincs róla, válaszolja Kripkenstein, ez nem összeszámlálás. Add csak ide! Azzal akkurátusan leszámol először 68, majd 57 gyufaszálat, összetolja a két halmot, majd leszámlál belőle 5-öt.

De nem! (A szomszéd asztalnál ekkor felkapják a fejüket, a kidobó ember egy lépéssel közelebb húzódik.) Vegyünk valakit, aki soha életében nem tanult matekot. Hagyjuk, hogy megfigyelje, hogyan adunk össze, illetve hogyan számlálunk össze az olyan esetekben, amelyekben nincs köztünk nézetkülönbség. Aztán te is, meg mi is elvégezzük az összeadást 68+57-re. És akkor megkérdezzük ezt a semleges megfigyelőt, hogy melyikünk csinálta ugyanazt, amit korábban, vagyis melyikünk követte a szabályt. Tutira azt fogja minden, hogy én.

Hát az lehet, feleli Kripkenstein, de mit számít ez? Ez csak azt mutatja, hogy az illető a te eljárásodat tartja természetesnek. Ha úgy tetszik, gondolkodási hajlamai inkább a tiédnek felelnek meg. De a kérdés nem az, hogy mit találunk természetesnek, illetve milyenek gondolkodási hajlamaink. A kérdés az, hogy melyik a helyes eredmény. A természetesség irreleváns a helyességre nézve. Például természetes hajlamaink alapján azt mondanánk, hogy több egész szám van, mint páros szám, holott egy fenét.

Ha Kripkensteinnek igaza van, tévedés azt állítani, hogy a szabály az új esetekben is meghatározza az eredményt. Az eddigi gyakorlat többféle módon is kiterjeszthető az új esetekre. Ezek között vannak természetesebbek, de ami bennünket érdekel, az az, hogy melyik a helyes. Melyik az eddigi gyakorlat helyes folytatása, melyik a szabály helyes alkalmazása az új esetben. Ezt pedig semmilyen velünk kapcsolatos múltbeli tény nem határozza meg.

És ez természetesen általánosítható minden szabályra. Azt mondanád, hogy amit most olvastál, az egy blogbejegyzés a magyar nyelv szabályainak megfelelően. De jön Kripkenstein, s azt mondja, hogy ez egy regény… Meg tudnád győzni?

Kripke és Wittgenstein nyomán

Bejuthatunk-e a mennyországba kalappal a fejünkön?

A mennyország bejárata előtt hosszú sor áll, a veszekedések elkerülése végett mindenkinek sorszáma van. A sorban álláskor pedig be kell tartani egy szigorú szabályt. Szent Péter ugyanis csak akkor nyitja ki a kaput, ha az alábbi feltétel teljesül:

Bárkinek a fején akkor és csak akkor van kalap, ha mögötte senkinek nincs a fején kalap.

Ha a bejárat előtti sor csak véges hosszú, és ha a sorban állók életükben jól megtanulták a logikát és betartják a szabályokat, Péternek lesz dolga a kapuval.

heaven

Mi a helyzet akkor, ha csak egyetlen ember áll a kapu előtt? Emberünk így okoskodhat: ha állna egy kalapos ember mögöttem, akkor nem tehetném föl a kalapomat, de mivel senki sem áll mögöttem, , ezért föl kell tegyem a kalapomat.

Mi a helyzet ha ketten állnak a sorban? Az utolsó ember most is az iménti módon okoskodik, tehát kalap van a fején. Ekkor viszont az előtte álló hajadonfőtt marad, mert van mögötte kalapos ember. Három ember esetén, az első kettő fején nem lesz kalap, csak az az utolsóén. Mindezt így ábrázolhatjuk:

@

_ @

_ _ @

Lehetséges-e az alábbi eset?

_ @ @

Nem. hiszen  a másodikon csak akkor lehetne kalap, ha mögötte senkin sincs kalap.

Egy napon a gonosz szellem elhatározta, hogy lerombolja a mennyországot. Úgy okoskodott, ha végtelen sok lelket kell beengedniük, a menny megtelik, és minden összedől. Így is tett. Bűvös varázslattal végtelen hosszú sort állított a kapu elé, olyan hosszút, hogy még Szent Péter sem látta a végét, pedig jó szeme volt. Semmiképp nem láthatta, mert a sornak nem volt vége, azaz nem volt legutolsó a sorban. És ahogy illik, a végtelen sorban mindenki követte a szabályt. Mi történt? Ki kellett-e nyissa a kaput? Kinek volt kalap a fején, és kinek nem?

Alkalmazzuk a szabályt miden sorban állóra nézve:

Pontosan akkor van kalap van a fejemen, ha mögöttem senki fején nincs kalap.

A feltételnek kivétel nélkül mindenkire teljesülnie kell, nem a lehet a kalapot félig fölvenni vagy folyamatosan föl-le hajigálni.  Péter csak akkor néz ki a kisablakon, amikor mindenki megnyugodott, csend van, senki sem vitatkozik a mögötte állóval, nem emelgeti a kalapját, vagyis kialakult a végső rend.

Tegyük fel, hogy a végtelen sorban senkinek sincs kalap a fején. Ekkor a kapu előtt állónak  föl kell tennie a kalapját, hiszen teljesül a feltétel, senkinek sincs mögötte kalap a fején. Most vegyük a második bebocsátásra várót. Neki fel kell tennie a kalapját? Igen, mivel mögötte senkinek sincs kalap a fején. Ekkor viszont az előtte állónak le kell vennie a kalapját, mert van mögötte kalapos. Ekkor jön a harmadik a sorban. Mivel mögötte senkinek sincs kalap a fején, fölteszi a kalapot. Csakhogy erre az előtte álló kettőnek le kell vennie, mert van mögöttük kalapos. Bármilyen hátrább álló hasonlóképpen okoskodhat. Fölveszi a kalapot, mert mögötte senkin nincs kalap, viszont ekkor az előtte állóknak le kell venniük. Így végül oda lyukadunk ki, hogy semelyik sorban álló sem veheti föl a kalapot, tehát senkinek a fején nincs kalap. Ezzel azonban visszajutottunk a kiinduló állapothoz, az ajtó előtt álló fölveszi a kalapot.

Mi lesz ennek a vége? Kinyitja-e Péter a kaput a végtelen sor előtt?

Stephen Yablo nyomán

Tudás – mi is az?

Könnyebb lesz a kérdést megválaszolni, ha veszünk egy példát. Mikor mondható el rólad, hogy tudod, hogy nyertél a lottón?

gettier 1Először is, hinned kell, hogy nyertél. Ha azt hiszed, nem nyertél, vagy éppenséggel nem hiszed sem azt, hogy nyertél, sem azt, hogy nem nyertél, akkor nem tudod, hogy nyertél.

Másodszor, az is kell, hogy igazad legyen. Ha azt hiszed, hogy nyertél, de tévedsz, akkor nem tudod, hogy nyertél.

Ez azonban még nem elég. Tegyük fel, hogy javíthatatlan optimista vagy. Abban a pillanatban, hogy bedobod a szelvényt, máris szentül hiszed, hogy nyertél. Tegyük fel azt is, hogy nemcsak optimista vagy, hanem szerencsés is, és csakugyan nyersz. Nem tudod, milyen számokat húztak ki, még a saját számaidra sem emlékszel, és csak azért hiszed azt, hogy nyertél, mert optimista vagy. Ebben az esetben sem mondanánk rólad, hogy tudod, hogy nyertél. Az igazat hiszed ugyan, de ez nem tudás. Attól, hogy véletlenül eltalálod az igazat, még nem rendelkezel tudással. A véletlen kizárására ezért, harmadikként, azt is meg kell követelnünk, hogy hited igazolt legyen, vagyis megfelelő bizonyítékokon alapuljon. A hiteidet bizonyítékokra alapozod, akkor nem a véletlen műve, ha az igazat hiszed.

De ez még mindig kevés. Vegyünk két példát.

gettier 2

Egyik kollégád, Feri, Ford-őrült. Mindig is Fordja volt, imád hosszasan áradozni a Ford nagyszerűségéről, s épp az imént láttad kiszállni egy Fordból. Ekkor igazoltan hiszed, hogy Ferinek Fordja van. Ha ebből arra következtetsz, hogy egy kollégádnak Fordja van, ezt is igazoltan hiszed, hiszen igazolt hiteidből logikailag kifogástalanul következtetsz. Tegyük fel azonban, hogy van két dolog, amit nem tudsz. Egy: Feri tegnap ripityára törte a kocsiját, s most egy kölcsönkapott kocsit vezet. Kettő: egy másik kollégádnak, Krisztának, akit nem is ismersz, csakugyan Fordja van. Ekkor az a hited, hogy egy kollégádnak Fordja van, igaz is és igazolt is. Mégsem mondanánk rólad, hogy tudod, hogy egyik kollégádnak Fordja van.

A másik példa. Pontban 12-kor ránézel a faliórára, amely12 órát mutat, s ennek nyomán azt hiszed, hogy 12 óra van. De megint van valami, amit nem tudsz: az óra nem jár. Ebben az esetben nem tudod, hogy 12 óra van, hiába hiszed, hiába van igazad, és hiába van jó okod ezt hinni.

Azt gondolod, hogy itt abban van a turpisság, hogy ebben a két esetben a bizonyítékok elégtelenek, és nem nyújtanak valódi igazolást? Hogy csak akkor tudsz valamit, ha bizonyítékaid tökéletesen kizárják a kérdéses hit hamisságát? Akkor gondolj bele a következőbe. Amikor azt hiszed, hogy egy barátodnak ilyen és ilyen kocsija van, mindig megvizsgálod hogy csakugyan jogos tulajdonosa annak a járműnek? Ha ránézel az órára, és megállapítod, hány óra van, ellenőrizni szoktad, hogy helyesen jár-e? Ha kitartasz amellett, hogy a példákban szereplő bizonyítékok elégtelenek, azaz nem nyújtanak elég erős igazolást, akkor az a szomorú helyzet, hogy szinte semmit nem tudsz, mert ennél erősebb bizonyítékaid nem szoktak lenni.

Oda jutottunk tehát, hogy attól, hogy igazoltan hiszel valamit, és igazad is van, még nem tudod azt a dolgot. Mi kellhet még?

Na, mit gondolsz?

 Edmund Gettier nyomán

A gondolat, mint szabad madár? – avagy Kant ötödik antinómiája

Nézem az égen szálló madarakat, és azt gondolom, jobb nekik így szabadon, mint kalitkáva zárva, hiába vannak így száz veszélynek kitéve. Mi történne, ha madártan pontosan meg tudná jósolni, melyik madár mikor hova száll? Vajon ebben az esetben nem lenne többé értelme a szabad és rab madarak közti megkülönböztetésnek? Azt kellene-e mondanunk, hogy a cseresznyefán boldogan csicsergő madár nem szabadabb a kalitkában gubbasztó társánál, mert mindkettőt gúzsba kötik a természeti törvények? Aligha.

szabad madár

A példa azt sugallja, hogy a szabadság fogalma összeegyeztethető az előre meghatározottság eszméjével. Ha döntéseink saját természetünk, érzéseink, vívódásaink vagy éppen gyors elhatározásaink eredményeképpen születnek, akkor szabadok vagyunk, ha hatalmi szóval ránk kényszerítenek egy hitet vagy cselekvést, akkor nem. Ilyen formán szabadunk lehet akkor is, ha egy determinisztikus, kiszámítható világban élünk, és elménk is része ennek a természeti törvények által szabályozott rendszernek. Biztos ez? Nem kerülte el valami a figyelmünket?

Tegyük fel tehát, hogy elménk működését épp úgy meghatározzák a fizika törvényei, mint a madarak röptét. (Ez még mindig vonzóbb elképzelés, mint az, hogy döntéseinket a vak véletlen uralja.) Tegyük fel azt is, hogy az elmével kapcsolatos összes tényt az agyműködés fizikai tényei határozzák meg, vagyis a fizikalizmus igaz. Mi következik mindebből?

Az, hogy hiteinket és vágyainkat előre meghatározzák a korábbi agyi állapotok és külső körülmények. Ha igaznak vélünk valamit, már jóval korábban eldőlt, hogy igaznak tartjuk majd, ha hamisnak, akkor ugyanígy. Vagyis az, hogy valamit igaznak tartunk-e, nem azon múlik, hogy valóban igaz-e, hanem azon, hogy gondolkodásunk mire van előzetesen determinálva. Hogy mi az igazság, azt soha meg nem tudhatjuk, mert soha nem szabadulhatunk ki a meghatározottságok béklyójából. Meglehet, hogy arra vagyunk ítélve, hogy bizonyos kérdésekben mindörökre tévedjünk.

Tegyük föl most azt, hogy a fizikalizmus igaz, de a determinizmus hamis: az elme tényei végső soron mind fizikai tények, de hiteinket és vágyainkat nem határozzák meg a külvilág és az agy korábbi állapotai, hanem véletlenül jönnek létre. Ekkor az, hogy valamit igaznak vagy hamisnak gondolunk, a sors szeszélyén múlik, nem azon, hogy igaz-e vagy sem. Azt, hogy mi az igazság, ezúttal sem tudhatjuk, mert gondolataink a véletlen játékszerei. Meglehet, a véletlen nem kegyes hozzánk, és bizonyos kérdésekben mindig tévedünk.

szabad gondolatBármelyik lehetőséget választjuk, vélekedéseink nem az érveken és bizonyítékon múlnak, hiszen az, hogy mit gondolunk, vagy kezdettől fogva meghatározott, vagy csupán szerencse dolga. Valójában nincsenek is érvek és ellenérvek, hiszen érvei csak olyan elméknek lehetnek, amelyeket nem béklyóz meg sem az eleve elrendeltség, de a véletlen kényének és kedvének sincsenek kitéve. Ha tehát a fizikalizmus igaz, akkor akár igaz a determinizmus, akár nem, meglehet, hogy illúziókban élünk, akkor az igazság fogalma üres.

Ez azonban az iménti gondolatmenetre is igaz. Ha meggyőzött téged, az a vak szükségszerűség vagy a vak véletlen műve, ha nem, az is. Hogy mit gondolsz, így is, úgy is pusztán fizikai jelenség, nem a szellem szabad döntése.

Mindebből ez következik: ahhoz, hogy egyetérts vagy vitatkozz velem bármiről, kölcsönösen feltételeznünk kell egymás elméjének a fizikai világtól való függetlenségét, a nem előre meghatározottságot, a szabadságot. Csak akkor hihetsz a determinizmus igazságában, ha tagadod azt, és csak akkor érvelhetsz a fizikalizmus mellett, ha tagadod azt. Vagy mégsem? Na, mit gondolsz?

Immanuel Kant által inspirálva

Otthon maradhatott volna-e Caesar ama végzetes napon?

Sok filozófus úgy véli, az, hogy szabadok vagyunk, és hogy a jövő előre meghatározott ellentmond egymásnak. Ha ezt sikerülne megcáfolni, igazolnánk, hogy a szabadság és a determinizmus összefér egymással. (Ezt az álláspontot kompatibilizmusnak nevezik.) Hát próbáljuk meg. Lássuk a szokásos érvelést! (Az új csillaggal jelölt sorok új premisszát jelölnek. A mondatok mellett az szerepel, hogy mi támasztja alá a következetést vagy az új feltevést. Ahány csillag van a sorok előtt, annyi föltevésen nyugszik ama sor. Logikai igazságok előtt nincs lenne csillag. )

* (1) Minden értelmes és egyértelmű információtartalommal rendelkező kijelentő mondat vagy igaz vagy hamis, és ezt a tulajdonsága örök, változatlan. Ez a jövőre vonatkozó mondatokra is érvényes. logika
* (2) Semmiféle történés nem befolyásolhatja ezen mondatok igazságértékét, mert ha befolyásolná, akkor igazságuk nem volna időtlen. (1) józan ész, logika
** (3) Az emberi döntések egyfajta történések. józan ész
** (4) Senki semelyik döntése nem befolyásolhatja, hogy egy mondat igaz lesz-e, vagy sem. (2) (3) logika
** (5) Senki, semelyik döntése nem befolyásolja a jövőt. (1) (4) logika
** (6) Julius Caesar bárhogy dönt, meggyilkolják a szenátusban. (5) logika

A gondolatmenet részben a józan észre, részben a logikára hagyatkozik. Az (5) mondatot egyetlen ellenpélda is cáfolja, mivel általános kijelentés. Mivel (6) következik a korábbiakból, igaznak kell lennie, ha a premisszák igazak és jól következtetünk.
Tekintsük most azt a (6) mondatot, hogy Julius Caesar bárhogy dönt, meggyilkolják a szenátusban. Ezt cáfolja az a mondat, hogy “Ha Julius Caesar nem úgy dönt, akkor nem gyilkolják meg a gyűlésen.” A következőkben vezessük le ez utóbbi mondatot plauzibilis föltevésekből. (Az ‘igazság’ szó elő sem fordul a levezetésben.) Alább időtlen és örök tény következik.

* (11) Julius Caesar a figyelmeztetés ellenére azon a napon úgy döntött, elmegy a gyűlésre. Ezt értsük úgy, hogy Caesar akkor és csak akkor megy el a gyűlésre, ha úgy dönt, hogy elmegy a gyűlésre. logika
* (12) Ha Julius Caesar nem úgy dönt, akkor nem megy el a gyűlésre. (11) logika
** (13) Ha Julius Caesar nem megy el a gyűlésre akkor nincsen ott a gyűlésen. (12) józan ész
*** (14) Ha Julius Caesar nincsen ott a gyűlésen, akkor nem gyilkolják meg. (13) józan ész
*** (15) Ha Julius Caesar nem úgy dönt, akkor nem gyilkolják meg. (11) (12) (13) (14) logika

A fentiek nem mondanak ellent annak, hogy Caesar döntése előre kiszámítható volt. Meg kell különböztetni azt a két állítást, hogy Caesar dönthetett volna másképp, attól, hogy ha másképp dönt, akkor más történik. Ha a determinizmus igaz, akkor az első hamis, de a második igaz.

caesar2A helyzet a következő. Az a gondolat, hogy (15) ha Julius Caesar nem úgy dönt, akkor nem gyilkolják meg a gyűlésen, ellentmond annak, hogy (6) Julius Caesar bárhogy dönt, meggyilkolják a gyűlésen. Tehát a két következtetési lánc nem lehet egyszerre helyes, mert egymásnak ellenmondó állításokhoz vezet. Igaz gondolatból, helyesen következtetve, mindig igazság következik. Csakhogy a fenti két konklúzió közül – (6) (15) – valamelyiknek hamisnak kell lennie. Ekkor viszont vagy a premisszák valamelyikével van gond, vagy a következtetés hibás. Vajon hol a hiba?